v f
Archívum

A mizantrópról - KRITIKA

...mi, a nézőtér ártatlanjai mind Alceste-tel vagyunk, a vérlázító arrogancia és a pökhendiség ellen.

Hideg van az utcán. A színházban nincs, ott fűtenek, még ha ágyúnak látszó hőlégfúvókkal is, de meleget csinálnak. Nem is a hidegtől, hanem az ürességtől kell fázni: a félhomályba burkolt, díszlettelen, kétoldalra nyitott színpadtól, attól, hogy a kulisszák hiányában egybeolvad a játék- és a nézőtér, a színészek körbejárnak minket, az oldalszínpadról és a folyosóról beszélnek - attól, hogy nincsen itt és ott, csak egy, közös világ. Nagyon idevág A mizantróp. Politikailag, erkölcsileg, művészetileg és emberileg.
Fekete Ernő Alceste-je, ez a rezzenéstelen arcú, kikezdhetetlen erkölcsű, sziklaszilárd ember- és világgyűlölő értelmiségi a színpad sötétjéből beszél. Nem ördögi sötétből: őszinte sötétből. Abból a sötétből, ami a megjátszott tündöklés, a csillogó öltönyök és a ragyogó mosolyok ellentéte. A magány sötétjéből, amelyben nemcsak a megfelelés kényszere, de a meg nem felelés okozta kényszerű érvelésé sem látszik.
Aztán megjön Máté Gábor nagystílű Oronte-ja, aki egy lezser mozdulattal kapcsolja fel a színpadi fényeket, az álőszinteségét. Barátságot ajánl, urambátyámságot - és mi, a nézőtér ártatlanjai mind Alceste-tel vagyunk, a vérlázító arrogancia és a pökhendiség ellen.
Van egy pillanat, amikor nyerni lehetne. Amikor Alceste, Kocsis Gergely Philinte-jével együtt, nyerhetne - ha az utóbbi is akarná. Oronte, hogy versét felolvassa, leül, gyermekként néz fel a székről - de Philinte inkább görnyedve-guggolva leereszkedik hozzá, minthogy Alceste-tel együtt egyenes háttal figyelje (és gerincesként utasítsa el a dilettantizmust).

Nem, nem az őszinteségnek áll a világ, a Célimène szalonjában megjelenő figurák egytől egyig ékes képviselői Oronte böszme világának. Takátsy Péter féloldalra simított hajú Acaste-ja megdöbbentő otrombasággal dörgölőzik suhogó-selymes öltönyében az ágy szélén ülve, könyvei fölé görnyedő Alceste-hez. Elek Ferenc rasztás-öltönyös Clitandre-ja pedig dörgölőzés nélkül is párját ritkító tahóságról tesz tanúbizonyságot minden apró felröhintésével. Jól illik a képbe Vajdai Vilmos fotelben terpeszkedő, napszemüveges, bűnöző bukéjú Ariste-ja (Molière bár nem írt ilyet, de csodásan illik a tablóba) és annak hű nője, Kiss Eszter is. Fullajtár Andrea Arsinoéjának, ennek a nagyon alternatív pszeudo-vasladynek az a tragédiája, hogy ármánykodásban Célimène-től, erkölcsösségben viszont Alceste-től marad el.
De a sok díszpintyet mozgatni kell, s ki más lenne rá alkalmasabb, mint Ónodi Eszter Célimène-je. És valóban: Ónodi figurájának egészen az utolsó pillanatig nem lehet nem hinni. Nincs az a férfi, aki ne dőlne be ennek a pőrére vetkőző meggyőzőerőnek, ennek az ízig-vérig manipulátornak, aki nem tud megbukni, akinek a teljes, fizikai összeroppanásig érő megaláztatás után is egy újabb trükk-kísérlet az egyetlen (ám igazán belülről jövő) megoldási javaslata.
Zsámbéki Gábor olyan finoman, éppen csak leheletnyire karikírozva jeleníti meg ennek a képmutató világnak a figuráit, hogy közöttük még Ujlaki Dénes -szinte abszurditásig feszített - díszmagyaros becsületbírósági tisztje is zsigerekig hatóan valóságosnak tetszik. Pedig vékony kötélen egyensúlyozik ő is, ahogy Mészáros Béla (Baszk) és Tóth Anita (Flipote) is. Utóbbi, amikor Alceste-et figyelmeztetné a közelgő veszélyre, saját maga törik össze: magzati pózban bújik a felborult fotelbe, mint bölcsőbe, hogy aztán Alceste, tőle addig nem látott gyöngédséggel egyszerűen megfogja és elvigye.
Elfogadhatná párjául Alceste a Tenki Réka megformálásában gyermekien ártatlannak tűnő Éliante-ot, de nem így történik: a nő - túl hamar -Philinte karjába zuhan.
Alceste összepakolja homiját: egy gyengén összeeszkábált kiskocsira pakolja életét (egy apró sparheltet, egy teáskannát, egy sámlit, egy festékes vödröt néhány kacattal, némi faanyagot és egy írógépet). Elmegy. Nem új életet kezd, hanem folytatja a sajátját.
Az epilógusban egyedül ül kis kunyhójában, ég a tűz, forr a leves, odakint, a sötétben egykori szolgáló, Flipote csúszik. Kiömlik a leves, lassan elhalnak az emlékfoszlányok. Hideg van.

2011. január 28.