A síron túl is: művészet

 

Többnyire hiába a beszéd és mozgás érzékletes, okos szimultaneitásából megalkotott képek, ha a mozgásnyelv jóval sokszínűbb és beszédesebb az elmondottaknál, az ember derül, de semmi több, a szűk két óra alatt egyre fogy az esélye, hogy valami téttel bíró fog történni.

Úgy látszik, mintha a művészetet temetnék en bloc, miközben a művészetet temetik en suite – igazából nem tudok franciául, Szabó Réka nyelvét viszont hátha jobban beszélem, szóval röviden: mintha arról volna szó, hogy a művészet, amit ma annak hívunk, halott; de a művészet, amit majd annak fognak hívni, él és virul.

Mindezt abból gondolom, hogy mindjárt a legelején világossá teszik: bár azt hittük, működő színházba megyünk, szó nincsen erről, eladó ingatlanba és színészmúzeumba érkeztünk, rendhagyó, területlejárással egybekötött tárlatvezetésre, a kedvünkért még egy színháztermet is visszaállítottak eredeti állapotába. Furfangos, hatásos dramaturgiával egybeszőtt pókhálóból – író: Peer Krisztián, dramaturg: Török Tamara – bontakozik ki a színész (ezúttal Fekete Ernő), és zúdít a figyelő tömegre tetemes intertextus-mennyiséget, stílszerűen Márai Halotti beszédéből indítva, további tippek: T. S. Eliot, Tandori, Weöres és sokan mások, nevekben tévedhetek, de mindet művésznek hívták hajdan. Remek felütés a Feketéé, egyrészt magas színvonalon előadott, másrészt véresen komoly és önironikus egyszerre, máris egyfajta korszerűtlen, mert nehezen befogadható művészetet villant fel, pedig – ahogyan az Elek Ferenc játszotta, csoportterápiát levezénylő kineziológustól megtudjuk – azért vagyunk itt, hogy művészetet fogadjunk be.

Sorjáznak azután a különb-különb művészeti halálnemek és feltámadások – szoborba öntés, karakterbe fásulás, kánonokba és konvenciókba merevedés –, szépen, egyformán értelmezhető, frappáns és (ritkábban) kevésbé frappáns képek, játékok, jelenetek, amúgy szabórékásan: a színpadi nyelv, amelyből az előadás fogalmaz, a színpadra tett mozgás és a szöveg kényes egyensúlyának megteremtésére tesz kísérletet – a Tünet Együttes korábbi munkáihoz képest jóval hangsúlyosabb elemként használva a textust. Pechü(n)kre, mert éppenséggel a szöveg az előadás gyengéje, mind koncepciójában, mind megalkotottságában. Többnyire hiába a beszéd és mozgás érzékletes, okos szimultaneitásából megalkotott képek, ha a mozgásnyelv jóval sokszínűbb és beszédesebb az elmondottaknál, az ember derül, de semmi több, a szűk két óra alatt egyre fogy az esélye, hogy valami téttel bíró fog történni. A produkció hosszan altat. Nevezhetem ezt tulajdonképpen dramaturgiai sebnek is, mert bár nagyobb zökkenők nélkül folyik át az egyik jelenet a másikba, az egyes képek intenzitása tökéletesen egyforma, nem érezni a folyamatos építkezést, a valamerről valamerre araszolás, mondjuk, szellemi izgalmát, csupán mulatságosságában sodorgat a produkció: hosszú időre fékezett habzású revüvé póriasítja önmagát, miközben csak eljut valahová a nagyon-nagyon túlexponált valahonnan.

E végpont pedig a művészet teljes áruba bocsátása – az egykori színház deszkáinak, miliőjének, azután Góbi Rita angol spárgájának és a katarzisnak az elárverezése, a tökéletes blaszfémia az úgynevezett művészet úgynevezett templomában – és az azt követő megtisztulás. Fullajtár Andrea érkezik mint az apokalipszis fekete bőrcsizmás asszonya, közkedvelten modern musicalbetétet ad elő, de nemcsak megjelenése színházi: a Vízkeresztből énekel részletet („Jöjj el, ó jöjj el, halál” – II. felvonás, 4. Jelenet, Nádasdy Ádám ford.), igaz, trendin, mert angolul, szóval kiderül, a színház mennyire nagy-nagy túlélő, ráadásul az egész világ, színpadi lámpák villannak, egy letűnő világ avasodó relikviái, szó se róla, emblematikus kép, de nem elég az üdvösséghez.

Markó Róbert, tanckritika.hu