v f

Mivel minden műalkotás jelentése önmagában van, amelyet magyarázatokkal láthatunk el anélkül, hogymegmagyarázhatnánk, Beckett Godot-ja is csak annyiban különbözik a többitől, hogy a magyarázatok túlontúl ismertek, és a megszokott támpontok híján ellenőrizhetetlenek. Nincs cselekmény, nincsenek jellemek, leginkább forma van, amelynek kitöltése maga a tartalom, azaz a jelentés. És ezzel visszajutunk az elejére, mint Vladimir, aki a kutyáról és a kolbászról szóló dalt énekli da capo al fine.
A Godot-ra várva Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor által közösen jegyzett rendezése a Katonában mindenekelőtt zárt metafizikájával tűnik ki. Sehol egy allúzió, rejtett utalás, értelmezés, még a szorosan vett szövegre épülő gesztussal erősített kiszólás sincs – mocsár vagy kiút a közönség felé –, mint régebbi alkalmakkor. Csak és szigorúan a textus (Kolozsvári Grandpierre Emil szinte érintetlen, klasszikus fordításában) meg a színészek érzéki jelenléte által alkotott kép. A zártságot hangsúlyozza a Khell Csörsz tervezte billenékeny gömbcikkely, amelyen a játszók föllépnek – sziget vagy a földgömb szelete –, s ahol itt és most ők az emberiség. Elszigetelt állapot, alkalmas a létállapot vizsgálatára. Az előírt (csenevész) fa száraz ágai kecses hajlatot képeznek, egy földből kiálló rugó talán a maguk mögött hagyott (teremtett) ipari környezet emléke, a feljövő, földméretű Hold a kozmikus távlattalanság szimbóluma (is lehet). A látvány képzőművészeti indíttatású, a játék bármelyik megállított pillanata artisztikus beállítást rögzítene, miközben maga a játékfolyamat a mozdulatok sűrítettsége és koreografáltsága ellenére tagadja a műviséget, lazán természetes, úgyszólván „realista”.
Estragon és Vladimir – Elek Ferenc és Kocsis Gergely – a csavargó és a clown immár klasszikus, összetett ikonjai tökéletes harmóniában egyesítik a jellem nélküli személyiséget, nincs pszichológiájuk, narratívájuk, egyéniségük, csak jelenlétük és életműködésük, mégis csodásan sokrétűek. Elek lobbanékony, sértődékeny, sérülékeny és önsajnáló (szenzitív), Kocsis tűnődő, moralizáló, spekuláló és következtető (intuitív). Pozzo és Lucky az eredendő úr–szolga viszony színének és visszájának (a reciprok kiszolgáltatottság elvének) képviselői, eszményi figurális és gesztikus összhangban. Kulka János istállómesteri és nagyúri fölényt (majd ezek romjait) egyesítő eleganciájával, Keresztes Tamás a „tróger” megaláztatásait némán, statikus állapotban is örökmozgó-örökmormoló belső lázadásával, illetve egy konzumcivilizációs verbális szemetet értelmetlen szóömlenyként kihányó monológgal. Négy mesterszínész egy ideális szereposztásban, amint gazdag és árnyaltan kifejezésre jutó emberi tartalmaikat kínálják föl találkozásra a becketti ajánlattal.
S hogy mi az ajánlat? A létezésünkre való rápillantás egy fogódzó nélküli világban, ahol bizonytalannak érezzük magunkat, naponta ugyanazzal a várakozással ébredünk, és úgy is térünk nyugovóra. Mindennap tapasztaljuk a változást – levelet hajt a fa –, de minden nap ugyanaz marad, minden mindig ismétlődik, s mi szeretnénk tudni ennek a rejtélyességnek az okát. Megtestesítjük a reményt, elnevezzük Godot-nak vagy akárminek, és várjuk, hogy eljöjjön. Semmi új, kedves közönség, ne várd, hogy magyarázatot kapsz, receptet még kevésbé, megváltást pedig végképp nem. Csak ülj a székeden, lazíts, vedd észre, hogy téged játszanak, nézd magad ironikusan, amilyennek mutatnak, és ha kicsit unatkozol, jusson eszedbe, hogy ez nem mond ellent a szerző akaratának, aki bízik benne, hogy el tudsz még tűnődni a veled történteken. Tessék, akkor ez most nem politikai színház, nem publicisztikus színház, nem kampányszínház. Hárítsd el a politikát, a publicisztikát, a kampányt – meg tudlak érteni –, koncentrálj csak Beckettre, és ha jól figyelsz, rájössz, hogy így van igazán baj.
Ha már a rejtélyesség, a bizonytalanság és a megmagyarázhatatlanság tárgykörében mozgunk, Jon Fossétól, a norvég drámaírótól ezek szintén nem idegenek, a verbális minimalizmus terén pedig Becketten is túltesz. Fosse nem létezne Beckett nélkül, másrészt viszont Csehov nélkül sem, ahogy egy elmés északi elemzője joggal rámutat, mivel szereplői körülhatárolható karaktereknek látszanak, elképzelhető személyes történettel, amely azonban rejtve marad. Kommunikációjukban több a redukció, az elhallgatás, mint a közlés, kapcsolatuk bár a „realitásban” zajlik, egyúttal metafizikai is. Fossénál az ismétlődések nem annyira a tényleges szituatív elmozdulások hiányát jelzik, mint Beckettnél, az ő repetitív dialógusai inkább zenei formát öltenek, modulációkkal, ritmusváltásokkal, csöndekkel. Egy kirakós játék (puzzle) részei, amelynek nagy része kitöltetlen marad.


Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben