Mészáros Tamás: Veszett a világ

Német Ákos: Müller táncosai - kritika

A Müller táncosai úgynevezett közérzetdráma. Mondhatnánk atmoszféradrá­mát is; egy nemzedék fojtogató, sűrűen rossz légkörben megélt reménytelenség-érzetének lenyomatát látjuk. Ezek a huszonévesek, a Müller táncosai, lehetnének bárminek a bármijei, egyáltalán nem fontos avagy jellemző, hogy történetesen táncosok, s hogy vezetőjük, aki „lelépett tőlük”, s történetesen Müllernek hívják, voltaképp kicsoda. A lényeg az, hogy ezek a fiatal fiúk és lányok elveszettnek, magukra hagyatottnak érzik magukat egy olyan világban, amivel nem tudnak mihez kezdeni, amelyik nem tud velük mihez kezdeni.

Itt kezdődik Németh Ákos drámai közlendője — és itt is ér véget. Hogy ezt az életérzést igen erőteljesen képes szuggerálni, ez nagy pozitívuma, s hogy megma­rad ennek a — mondjuk úgy—általános szuggesztiónak a szintjén, az egyszersmind nagy gyengéje is. Egyáltalán: az a baj, hogy bármily konkrét helyzeteket ír a szerző, az egyes jelenetek láncolatával aztán mégsem lép túl a meglehetős általánosságo­kon. Mintha mégsem érdekelné igazán a saját szereplőinek karaktere, sorsa, tehetsége, netán tehetségtelensége.

Német Ákos dialógokat ír, és különálló szituációkat. Ezek többnyire igen feszesek, felfűtöttek, mint már említettem, atmoszferikusak, de nincs dramatur­giájuk. Félreértés ne essék, nem feltétlenül valamilyen drámaírási szabályzat betartását hiányolom, hanem egyszerűen azt, hogy ez a kétségkívül „színpadban” gondolkodó színiszerző nem hajlandó a saját gondolatrendszerét kialakítani, ezért hol túlbonyolítja, hol túlságosan egyszerűsíti a cselekményt, és végső soron kidolgozatlanul hagyja a figuráit is.

Feltehetően nagyon bízik az éppen adott — és játszott — jelenet hatásában. Igaza is van, mert képes arra, amire kevesen: többnyire életszerűen, a spontaneitás érzetét kelte beszélteti a szereplőket, és többnyire érdekessé is teszi őket egy-egy helyzetükben. De a részletek izgalmassága (váltakozva persze bágyadtabb tirádák­kal) nem elegendő ahhoz, hogy maga a dráma is izgalmas legyen. És még sok minden nem elég.

Nem elég megidézni Dosztojevszkijt és Wedekindet, nem elég felemás módon eljátszani a Godot-reminiszcenciával (Müllerre várva?...), nem elég helyenként amolyan Füst Milán-osan rejtelmes töredezettséggel alakítani a párbeszédeket. Persze, mindezt meg lehet tenni, minden allúziót fel lehet használni, ha magának a „műegésznek” szerkezete és pontos tartalmi koncepciója van.

Német Ákos tehetséges drámaíró. Épp ezért nem kellene beérnie azzal a manapság divatos felfogással, ami tagadja a kompozíció szükségességét, s amely, félve az ideologikus végeredménytól, lemond az összefüggések feltárásáról vagy akár a cselekmény és a drámai alakok jobb megértéséhez nemigen nélkülözhető információk megadásáról. Kevésbé iskolásan szólva: a motiváltság hiányzik a Müller táncosaiból. S ez még akkor is számon kérhető, ha Németh nyilvánvalóan nem tartozik az analitikus természetű szerzők közé, és tudatosan tartózkodik a túlintellektualizált írásmódtól.

Vagyis nem a maga színházeszményét kell feladnia, csupán jót tenne munkái-nak, ha ő maga (félreértés ne essék: nem az általa teremtett figura!) szigorúbban gondolná végig a saját világnézetét — mert akkor feltehetően nem érné be oly gyakran közhelyekkel —, és ezzel összefüggésben hajlana rá, hogy alakjait mélyeb­ben, azaz hitelesebben egyénítse. Ha ezt megtenné, sokkal jobban érdekelnének minket Müller táncosai is, egyenként, személy szerint.

Egyelőre azonban markánsabb az összbenyomás, ha úgy tetszik, a csoportkép hangulata, az a bizonyos deklarált nemzedéki közérzet. Ami nagymértékben köszönhető a Katona József Színház fiatal gárdájának (részben még főisko­lásoknak) és Máté Gábornak, a rendezőnek. Ők azt erősítették a játék által, ami Németh művében is erős — az indulatokat, a szenvedélyeket, az őszinteséget —, és természetszerűen nem javíthattak az „összhangzó értelmen”. Máté intenzív, mondhatni agresszív létezésre, az egyes szituációk szélsőséges kiaknázására kész­teti színészeit, ám ez soha nem lesz öncélú modorosság, nincs handabandázás és felesleges rájátszás; az a mesterséges „keménykedés”, amit sok helyütt oly kor-szerűnek vélnek mostanában, itt hál' istennek, nem tapasztalható. Mindenki „beéri” legjobb önmagával — és ez a csapat igen jó egyéni képességeket mutat.

Mindenekelőtt meglepetés Takátsy Péter kitűnő érzéke a lírai groteszk iránt. Rajkai Zoltán határozottabb, élesebb karakter, mint a megírt szerep, Stohl András átéltsége sok mindent hitelessé tesz, amit a szerző nem. Bertalan Ágnes merész humora, Söptei Andrea szikár természetessége meggyőző. Egy úgynevezett „ké­nyes” szerepen segít Szirtes Ági játékintelligenciája.

Mindent összevetve, ennek az előadásnak abban látom a jelentőségét, hogy szenvedélyes tisztességgel vállalja szerzőjét, illetve annak alapjában igaz világlátá­sát — Máté rendezői munkája érett színészvezetésről és pontos ritmusérzékról tanúskodik.

A Kamrában látható produkció erényei mindenképp megérdemlik, hogy előnyben részesítsük őket a mű hibáival szemben.

1992. november