Mészáros Tamás: Oly édes az élet?

Shakespeare: Ahogy tetszik

Shakespeare ardennes-i erdejének pásztori idilljében számkivetettek tanyáz-nak, és ilyesmiket énekelnek: „A barát elárul, a csók csupa méreg. Hajhó, tavasz ébred! Oly édes az élet!” E dalszöveg nem is annyira ironikusan — inkább tárgyszerűen hangzik. Arról tudósít, hogy az élet egyszerre elviselhetetlen és elragadó. Bár az idősebb herceget száműzte bitorló öccse, azért élvezi a természet békéjét; a fiatal Orlandót elmarta a háztól galád bátyja, azért ő zavartalanul ábrándozik imádottjáról az erdőben, s jóllehet a hercegkisasszonyoknak sem marad más választásuk, mint elszökni a bizalmatlan légkörű udvarból, azért ők is nyugodt lélekkel feledkeznek bele a nagy szerelmi maskarádéba.

Az Ahogy tetszik Shakespeare-nek talán a legbölcsebb darabja — még ha az ilyesféle besorolás mindig kétes értékű is —, mégpedig világképének józan-elnéző szkepszise miatt. Játszani viszont a legnehezebb feladatok közül való, mert ami a darabban történik és elhangzik, mindaz önmagában még nem rajzolja ki a műben foglalt totalitást. Shakespeare ugyanis a dráma dramaturgiai lényegévé tette a világról alkotott nézeteit. Hogy egyszerűbben fogalmazzunk: esetleges, kiszámít-hatatlan, magyarázatok nélkül való eseményekhez alkalmaz egy „nyuszit a cilin­derból” jellegű drámai mechanizmust.

Cselekményében semminek sincs tételes oka, és minden fordulat motiválat­lan. A dolgok megesnek, és tudomásul veszik őket. Az egyik herceget elűzi a másik. Miért? Nyilván mert ő az erősebb. Orlandót szolgasorban tartja a tulajdon testvére. Miért? Mert gyűlöli. Rosalindát elkergetik az udvartól. Miért? Bizalmatlanságból. Vannak tehát alapvető pőre emberi tulajdonságok, érzelmek és ösztönök, amelyek elindítanak egy sötét folyamatot. Azután ugyancsak az emberi természetben rejlő, más erők szinte észrevétlenül átszínezik a komor történetet — mert a szereplőkben él a vágy az öröm, a játék, a felszabadultság érzete után, a fiatalok szeretni akarnak, a Bolond legalábbis házasodni —, „egyszerűen” maguk mögött hagyva a gonosz világot. És mire az epekedők egymásra találnak, az elvetemült világ is megjavul. Hogyan? Hát egyszerűen. Olivér, az álnok testvér életét megmenti egy kígyótól meg egy oroszlántól (e kiadós, kettős veszélyhelyzetból) az épp arra tévedt Orlando, mire az idősebb testvér birtokát öccsére hagyva feleségül kéri lányát a bitorló hercegnek, aki viszont nem bitorol többé, mert egy erdőszéli remete lebeszéli bűnös életéről.

Az új fejlemények rendre előkészítetlenül, váratlanul érik a szereplőket — és a nézőt. A színpadon is, a zsöllyében is három fázisát kell megélnünk a drámai állapotnak. Először a tragikus következményeket ígérő indítást a száműzetésekkel és menekülésekkel; aztán az ardennes-i erdő „pasztorál"-ját, végül a helyrezök­kent igazság happy endjét. És ezzel se a játszóknak, se a szemlélőknek nincs könnyű dolguk.

Mert van egy tragédiának induló vígjáték, ami voltaképp nem más, mint mese. Egyszerre súlyos és könnyed, egyszerre időtlen és az előadás által a mához kötött. S nem lehet „egyszerűen csak eljátszani”, hinni egyfajta naiv teatralitásban, arra az álláspontra helyezkedve, hogy Shakespeare dramaturgiai megoldásai ezúttal egyszerűen ügyetlenek, jobb indulattal: a gyors fércelés nyomait viselik.

Nemcsak azért nem lehetünk ilyen vulgárisak, mert az elméleti műelemzés régóta túljutott már az egykor divatos „gondatlan” Shakespeare-en — a színpadi gyakorlatnak mindenképp fel kell fedeznie a darab logikai struktúráját, máskü­lönben nincs értelme az előadásnak. S továbbmenve: a mű szerkezetében kifeje­zett világképnek a játékban, a látványban karakterisztikusnak kell lennie.

Székely Gábor rendezése a Katona József Színházban tökéletesen végigelemzett — ezt a színészi alakítások, illetve azok bizonyos, sarkalatos pontjai világosan mutatják —, de a megvalósítás, tehát az egyes képi elemek és némely figurák beállítása halványabb annál, hogysem az élmény átütően egységes, az előadás eléggé jellegzetes lehetne.

Problematikus mindjárt a színpadkép, Székely László terve, amelynek elvi szempontjait érteni vélem — nem „díszletet”, hanem egy képzőművészeti igénnyel alakított játékteret kívánt megújítani —, de a megvalósult, látványnak rendkívül tiszta, anyagaiban-színeiben puritán színikörnyezet működésében gyakran mégis kimódoltnak hat, másfelől túlságosan semleges. Nem szerencsés az elülső világítóhíd le-föl mozgatása, amellyel ugyan érdekesen keskenyíthető a színpadnyílás, és hatásában mélyíthető a tér, ám ebben nem mutatkozik tartalmi rendszer az előadás során, s a hídon játszatott mozzanatok sem igazolják. A gépezet viszont csikorog. Ami nem mondható el az erdőt jelző hármas, félköríves függönyzetről, de annak „munkájában” is tapasztalható némi bizonytalanság, s ami fontosabb: e nyers színű drapériák meglehetősen sterilizálják a képet. Ha ehhez hozzáveszem a sötét portálokra pingált felhőgomolyokat és az előadás elején-végén „megmu­tatkozó” reneszánsz freskóhátteret, akkor azt kell mondanom, hogy egy egészében életszerűbb, kevésbé esztétizáló színpad jobbat tett volna a játéknak.

A nem pontos hatások közé sorolom az általam nagyra becsült Cseh Tamás megnövesztett gitáros-dalos szerepét, mert betétei néhányszor feleslegesek, in­kább megakasztják az előadást, mintsem — a feltehető szándék szerint— „lirizálni” segítenék. Azzal, hogy az ardennes-i erdők számkivetettjei, a herceg kíséretének tagjai közül —Jaques-on kívül —egyedül az énekes válik ki, a rendezés éppenséggel nem oldja meg a „szabad természetbe kivonult” társaság jellemzését. Itt bizony bágyadt statisztéria teszi-veszi magát, s a magányos Sinkó Lászlóra hárul, hogy blazírt magatartásával értelmezze mindannyiuk erdei szerepét.

Sinkó hercege egy sátorlappal a vállán kódorog Isten szabad ege alatt, semmin se csodálkozik, semmin se izgatja fel magát. Mint aki belátta, hogy a történések átláthatatlanok, s aligha igazán fontosak. Amikor Sir Roland hirtelen előkerült második fia jelenti, hogy visszatérhet a trónjára, Sinkó pedánsan megköszöni a hírt, akár valami mindennapi semmiséget, és higgadtan elindul hazafelé. Ha egyszer így alakult.. .

Székely rendezésének fontos sajátossága, hogy ami az emberek sorsában mint külső történés játszik szerepet, mindazt a Shakespeare-i dramaturgiának megfelelve, teljes szenvtelensé;el, szinte pimasz magától értetődöttséggel adatja elő. Így a gyilkos indulatú Olivér (Balkay Géza) és a zsarnok uralkodó (Rajhona Ádám) megtérésén sem lepődik meg senki. Így esett, és kész. Szenvedélyt, indulatot, szellemi és fizikai energiát a szereplőkból csak a saját, belső vágyaik képesek kiváltani. S talán épp ezért érnek boldog véget. Habár ez a befejezés Székely színpadán a szó szoros értelmében nem felhőtlen. Egy merev, karót nyelt francia négyesből ugrasztja szét az egymásra talált párokat a gyors vihar, ők a záporban összebújva, gyanakodva kémlelik az eget. Ebben a darabban minden olyan váratlanul jön...

A „bizonytalansági tényező” csakugyan az Ahogy tetszik egyik alapvető drama­turgiai „rugója”. Bizonytalanok a viszonyok, és a szereplők egymás érzelmeiben keresik a bizonyosságot. De gyanakodnak, és bizalmatlanok egymás iránt is. Kételkednek a másik érzéseiben, vagy még a magukéval sincsenek tisztában. A kapcsolatoknak ezt a skáláját élvezetes humorral játszatja végig a rendező, ahogyan Szacsvay László „nyárspolgári” Próbakövével a „csúnya, de enyém” bizonyosságát, Eperjes Károly behemótan nagy szívű pásztorával a saját ren­díthetetlenségét, Csomós Marival az „igazi férfit”, Molnár Piroskával az udvari észt keresteti.

Hiányérzetet Udvaros Dorottya és Gáspár Sándor kettőse keltett bennem. Valóban a kettősük — mert külön-külön mindkét alakítás kiváló. Udvaros még mindig revelálni képes fellépésével: Rosalindájából olyan elementáris báj és nőiesség árad, ugyanakkor olyan lefegyverzően természetes jelenség a színpadon, amilyen évtizedenként ha akad. Ritmusérzéke átlagon felüli; hangsúlyváltásain, mozdulatreflexein egy pillanatra sem érezni az úgynevezett technikát. Gáspár pedig nagyszerűen ellenpontozza őt darabosabb, „naturbursch” lényével. És mégis: a fiúruhába bújt Rosalinda és a neki „pótcselekvésként” udvarló — hiszen a lányt csakugyan Ganymedesnek néző — Orlando furcsa, ambivalens viszonya nélkülöz ezen a színpadon minden drámaiságot. Holott Orlandónak bizarr élmé­nyei vannak a fiúnak hitt leánnyal, lelki és fizikai értelemben egyaránt. Gáspár ebből mit sem mutat. Udvaros pedig szintén „egysíkúan” reagál; vagyis mindket­ten csak annyit játszanak el, hogy jót játszanak egymással. Félreértés ne essék, nem valamiféle homoszexuális értelmezést kérek számon, csupán arra utalok, hogy ebben a travesztita jellegű kapcsolatban több a személyiség-lélektani bonyo­dalom, több az erotika, s mélyebb a szakadék, mint amelybe játék közben mindketten belenéznek.

Benedek Miklós Jaques-ja áll az előadásban legközelebb a magam ízléséhez. (Hiszen túl egy bizonyos színvonalon, végső soron a színházban minden egyéni ízlés kérdése.) Míg valamennyi szereplőt körüllengi ugyanis valami éteri, másként fogalmazva: valami stilizáltság, addig ennek a korántsem méla, de éppen hogy elevenen szarkasztikus alaknak, ennek a lompos köpenyű rezonőrnek van a legtöbb köze az élethez. (Még akkor is, ha a színész olykor beletéved saját manírjaiba.)

De hát meg kell adni, hogy Jaques ilyen, játékmódbeli kiemelése is lényeges vonása ennek az Ahogy tetszikról alkotott rendezői felfogásnak. Elvégre Jaques alapjában különbözik a többiektől. Egyedül ő az, aki a történtekből levonja a gyakorlati következtetést is: akik ennyire megtapasztalták mára világ packázásait, azok ne ragadják meg oly megadóan a készséges látszatokat. És ottmarad az erdőben.

A Katona József Színház előadásának gondolatvilága tehát egy frissen, élvezete­sen okos színészi játékszférában jut érvényre — megfigyelendő például, hogy Csonka Ibolya milyen gondos belső humorral dolgozta ki Célia hálátlan szerepé-nek részleteit —, mégis úgy tűnik, a rendezői hangsúlyok kevésbé markánsak, mint ahogy maga az elképzelés megkívánná.

1983. február