S Z Á N T Ó J U D I T

EGY ESTE A ZÓNÁBAN

JEAN-CLAUDE GRUMBERG: SZABAD ZÓNA

A bemutató előadáson harom sorral mogöttem sűrűn hallatott úgynevezett ate-lier-nevetéseket egy kevésbé ismert ifjú szakmabéli, s ilyenkor két sorral mögöttem egy nem szakmabéli értelmiségi fel-háborodva pisszegett. Szemmel láthatóan illet-lenségnek tartotta, hogy valaki heherésszen, amikor a színpadon halálos veszélytől fenyegetett üldözöttek sorsa kel életre.

Mindkettőjüknek igaza volt.

A beavatott értékelte a Katona kiváló színészeinek most is szellemes és tetszetős szakmai megoldásait, amelyeket ebben a színházban akkor is szabad volt honorálni, ha világraszóló tétek forogtak kockán„ a laikus pedig ösztönösen ráérzett, hogy itt egy ízig-vérig realista életszelet számára bontották ki a negyedik falat, tehát a nézőnek illik úgy reagálnia, mintha ő is részese volna a színpadra áttett életvalóságnak.

Ilyen darabot azonban a Katona eddig nemigen játszott. Schwajda vagy Spiró hipernaturalizmusa is egészen más dolog, mint az a kézműves lírai kisrealizmus, amelynek Jean-Claude Grumberg meglehetősen jól ismert képviselője.

József Színház-nak illúziói volnának a rokonszenves francia színész-író alkotói súlyát illetően. Grumbergnek vannak kvalitásai; finoman, nagy beleéléssel és meleg emberséggel mutatja fel a történelmi csapdahelyzetekbe került kisemberek hétköznapjait, azokat a szokványosnak tűnő epizódokat, amelyek végső soron mégis nagy kataklizmák mágneses erőterébe rendeződnek, s mint a legtöbb színész-írónak, van érzéke helyzetek, s még inkább szerepek iránt - de jelentős írónak nem nevezhető, ényegében azért, mert nincs filozófiája. Amit elmond, csak önmagáért beszél. Eddigi két legsikeresebb művét, a Dreyfust és A varrodát - mindkettőt számos külföldi színház is műsorára tűzte - az tünteti ki, hogy itt tudta a legkoncentráltabban egy történetbe (Dreyfus), illetve egy eseménysorozatba (A varroda) fogni a gyengéden ábrázolt és ügyesen tipizált kisemberi portrékat, és itt a legerősebb a kapcsolat a színpadi történés és a század iszonyú drámája, a holocaust között, amely Grumberg, az ember és az író meghatározó alapélménye. Metaforikus érvénye, önmagán túlmutató jelentése, azaz filozófiája azonban e két darabnak sincs.

Ismétlem, ezzel a színrevivők nyilván tisztában voltak, mint ahogy azt is érzékelhették, hogy a Szabad zóna, Grumberg legújabb műve, nemhogy nem emelkedik ki az életműből, de még alatta is marad a Dreyfusnak és A varrodának (mely utóbbi éveken át szerepelt a Vígszínház műsortervén, de aztán megmaradt a kispadon). Dramaturgiája A varrodáénak felel meg: cselekmény nélküli, az alapszituáció, vagyis a bujkálás feszültségéből táplálkozó életképsorozat szándékosan aluldimenzionált, szeretetre méltó, de jelentéktelen emberekről. Mellesleg a kiélezett és jelképessé stilizált, s ennyiben Grumberg munkásságában újszerűnek tekinthető befejezés sem igazán sikerült; mondanivalója, a minden üldözött melletti, válogatás nélküli kiállás egyfelől közhelyszerű, másfelől hibás, mert bármily szánnivalóan, gyermekien ártatlannak mutatja is Stohl András a német kiskatonát, ki tudhatja, mi van a füle mögött, s éppúgy megérdemli- e a segítséget, mint a Maury gazda által bujtatott zsidók. (Ezt a kétes értékű közhelyet a rendezés az előadás záró mozzanataként még megfejeli egy hasonló, bár legalább vitathatatlan igazságú banalitással, Simon és Maury, üldözött és gyámolító közös fényképének kivetítésével, ami jelzi, hogy Ács János érezte egy frappáns befejezés hiányát, de azt is, hogy a mű nem csalt elő belőle különösebb találékonyságot a hiány betöltésére.)

A darabválasztás igazi okát tehát másutt, vagyis nem az anyag elsöprő erejű minőségében kell keresni. És ebből a szempontból a Szabad zóna elvben nem is rossz választás. Már maga a cím is olyan ironikus jelentéstartománnyal bír, amilyet - rosszmájúan szólva - a mű meg sem érdemel; hiszen ez a szabad zóna a maga relatív, éppen zónaszerű szabadságában igazából a szabadság megcsúfolása - maga a hebehurgyán, félszívvel megszervezett ideiglenesség, amelyben a kényes egyensúly bármikor átbillenhet a szabadság ellentétébe (és soha nem a valódi szabadságba). Vagyis Pétain marsall vichyi Franciaországa épp annyira volt „szabad" zóna, mint például, ugyanebben az időszakban, Horthy-Magyarország, és e párhuzam felmutatása ma éppen nem fölösleges. Aztán vannak közvetlenebbül kínálkozó aktualitások is: a feléledő antiszemitizmus, illetve, ezen túlmenően és ezt magába foglalva, mindennemű kisebbségellenes és idegengyűlölettől vezérelt indulatok és áramlatok, amelyek ellen művészi szót emelni igazán méltó feladat a Katona József Színház számára.

Nem mondható, hogy az előadás kizárja az ilyen asszociációk fellépését, hiszen a Katona közönsége még elébe menni is kész e lehetősé- geknek; de az sem mondható, hogy Ács János rendezése sokat tenne e mögöttes tartományok kijelölése érdekében; beéri vele, hogy bízik - nem alaptalanul - a néző továbbgondolási hajlamában, ami e téma esetében már pavlovi automatizmusnak is beillik; de ez az automatizmus a kulcsszavak tételes felsorolásával is kiváltható. Amúgy a darab és csakis a darab van eljátszva, ami remekmű esetében esetleg elég (bár akkor sem öröm), e középszerű zsánerképsorozatnál viszont csalódást keltően kevés, és az olyannyi-ra kézenfekvő továbbgondoláshoz sem ad megfelelő mennyiségű és minőségű impulzust sem az érzelmek, sem az értelem számára.

Mint általában a magyar színészek, a Katona tagjai is elsősorban az úgynevezett lélektani realista játék területén otthonosak, noha éppen itt számos alkalommal tágítottak e stílus határain, s időnként át is lépték őket. Grumberg drámája, Ács János rendezése szigorúan belül marad e stíluson, ami elvben nem zárná ki remek hagyományos teljesítmények létrejöttét. Furcsa módon ez mégsem következik be. A színészek hite-lesen bontják ki a legnagyobb játéklehetőséget: az állandó nyomás alatt élő kis csoport jellegzetes reakcióit, a hiszterizálódást, az egymással szembeni rejtett agresszivitás alkalmankénti ki-töréseit, s az ellentétes folyamatot, amely a szolidaritás, az egymásrautaltság késztetéseit mozgósítja. A feladat azonban láthatóan még-sem hozta lázba az együttest, és így nem születnek - vagy 1992- ben és épp a Katonában tán már nemis születhetnek? - a kisrealista stíluson belül olyan teljesítmények, amelyek a kiváló színészek pályáján új, emlékezetes állomást jelölnének ki. Bodnár Erika, (Léa) Végvári Tamás, (Simon) Horváth József (Maury) finoman, érzékenyen, színesen játszanak, méltón a nevük képviselte márkához, de többhöz, úgy tűnik, nem kaptak ihletést a sajnos már hosszabb ideje fáradtnak tetsző Ács Jánostól. A rendező formáját még inkább jelzi, hogy a megfelelő irányítással tündökölni is képes Szirtes Ági (Maury menye) milyen halovány, hogy Ujlaki Dénes, szegény, egyetlen árnyalattal sem képes gazdagítani skatulyafiguráját, a most épp Paul névre hallgató csendőrt, hogy a Benedek-féle Kamra-orfeumban olyan sokat ígérő Rudolf Teréz f.h. (Mauricette) ki sem tud bontakozni, s hogy az egyetlen merészebb szereposztási ötlettel bevont Blaskó Pétert (Apfelbaum) soha még ilyen külsőségesnek nem láttam; igaz, hogy a figura is mintegy statisztikai okokból került a darabba, hogy az aszszimilált, elvilágiasodott, szkeptikus zsidó típusa, Simon mellett a fanatikus gettózsidóságnak is meglegyen a maga képviselője. A két remek, friss, őszinte gyerekszínész mellett csak Máthé Erzsi (Mme Schwarz) tud valóban frappírozni, aki jiddische mameként minden másodpercében hiteles és mégis meglepő, kontrasztos létezést teremt a színpadon.

És ismét remekel Antal Csaba, akinek díszlete maga a „zone libre", a beszorított, nyomorúságos ideiglenesség és a szabadság illúzióját felvillantó természeti végtelenség ellentmondása. Ebben a díszletben többet is el lehetett volna játszani, mint a Silberstein-Girard család második világháborús hányattatásait; ide valamennyien befértünk volna.

Jean-Claude Grumberg: Szabad zóna (Katona József Színház) Forditotta: Réz Pál. Díszlettervező: Antal Csaba. Jelmeztervező: Szakács Györgyi. Szakértő: Dr. Domán István. Rendezte: Ács János m.v. Szereplők: Horváth József, Bodnár Erika, Máthé Erzsi, Rudolf Teréz f.h., Tóth Barna/Bódy Gergely, Végvári Tamás, Gero Gábor/Korbuly Máté, Blaskó Péter, Szirtes Ági, Ujlaki Dénes, Borbély Sándor, Stohl András.