MI KÖZÜNK HOZZÁ?
A „Művészetről” és a Prédalesről
A szokásos szerkesztőségi értekezletek egyikén a szokásos praktikus céllal („ki írjon róla?") végigtekintettük a közelmúlt bemutatóit. A Katona József Színház két legutóbbi produkciójáról vitatkozni kezdtünk, s a különböző vélemények afféle szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében ütköztek össze. Elhatároztuk: megpróbáljuk újra, magnetofonnal. Az alábbi beszélgetés kísérletlegalábbis nálunk, hiszen másutt ez a műfaj már honos, a copyright tehát nem a miénk. Előrebocsátandó még, hogy Yasmina Reza „Művészet" című darabját a Katonában Ascher Tamás rendezte, Garaczi László Prédalesét a Kamrában Máté Gábor. A beszélgetés résztvevői: Bérczes László, Csáki Judit, Koltai Tamás, Nánay István és Szántó Judit.
Bérczes László: - Az elmúlt években egyre többször volt az az élményem, hogy nem ugyanazt gondoljuk a színházról. Lehet, hogy régen is így volt, de régen egy irányba vitt bennünket a helyzet, és ki sem kellett fejteni, mit gondolunk, mert a „tudod-mi-van" effektus mögött valóban volt egy egységes valami, nyilván ugyanaz a valami, ami az előadásokban is megnyilvánult. Ezt fejtegetni sem érdemes, már lerágtuk. Ez a „tudod-mi-van" helyzet szerintem megszűnt, csak egy ideig nem vettük észre, aztán nem mertük kimondani. Talán most már kimondhatjuk, mert bölcsebbé tett bennünket az idő, hogy nem tudjuk, mi van a másik fejében. Néha megdöbbenünk, amikor valamiről a régi határozottsággal, a régi egyetértést - nem is feltételezve, hanem - biztosra véve kimondjuk, hogy „ja, az szar", „ja, az fantasztikus", és a másikról kiderül, hogy éppen az ellenkezőjét gondolja. Ez már köztünk, ebben a szerkesztőségben is így van. Ez egyáltalán nem baj, csak egyelőre nem tudunk vele mit kezdeni; ezért aztán most kitaláljuk ezt az „akciót", helyesen, de szerintem nem a megfelelő előadásokat választjuk. Ez a kérdés ugyanis sokkal erőteljesebben vetődik föl akkor, amikor látszólag egyértelmű minőségekről folyik a beszélgetés. Sokkal izgalmasabb dolog számomra, hogy Székely Gábor Ivanovjáról miket gondolunk, minta „Művészet"ről, ami egy közepes darab meglehetősen jó elővezetése, s e nem-ben egy kritikánál sokkal több szót talán nem érdemel.
Szántó Judit: - Szégyellni nem kell, ez igaz.
Koltai Tamás:- Biztos-e, hogy a gondolkodási irányok széttartásáról van szó - tehát a régebbi produkciók, tendenciák köré csoportosult egyetértéseink szűntek meg -, vagy pedig a mi közös gondolkodásunk szűnt meg, tehát azok az alkalmak maradtak el, amelyeken a gondolatainkat egyáltalán kicseréljük egymással? Én az utóbbira gyanakszom. Hogy egy-egy előadásról lényegében eltér a véleményünk? Ez egyrészt mindig is volt, másrészt csak akkor derül ki, ha egyáltalán gondolkodunk és beszélünk róla. Tudom magamról, hogy sokkal felszínesebben és rosszabbul gondolkodom akkor, ha csak magamban teszem, vagy ha magamban sem, mert nem kényszerít semmi, hogy végiggondoljak valamit. Es mi kényszerít? Ha írok róla. Ez a beszélgetés akkor lesz jó, ha nemcsak saját magunkra figyelünk benne, hanem egymásra is. Az már korábban kiderült, hogy eléggé eltérőek a vélemények a „Művészet" előadásáról és főleg a fontosságáról. Amikor azon tépelődtünk, hogy beszélgessünk- e róla vagy sem, akkor az döntött, hogy bizonyos értelemben jelzésnek tartjuk, különösen Garaczi Prédalesével együtt, ami szintén a Katona József Színház produkciója. A kettő egyébként reflektál egymásra: a Garaczi-darabban szó van Csehovról és a Platonovról, amit Ascher Tamás rendezett; Ascher pedig véleményem szerint egy csehovi típusú darabot rendezett, legalábbis én ilyennek érzem Reza drámáját. Látszólag a művészetről szól, mint mondjuk a Sirály, de valójában arról, hogy szétlazultak-e az emberi kapcsolataink. Van itt egy mondat - „mindenki izoláltan szenved"-, ami nem a Rezadarabban van, hanem a Garacziéban, de ugyanúgy lehetne Rezánál is. Aki viszont azt írja, hogy a szavak szétzilálták a kapcsolatainkat. A Garaczidarab meg arról szól, hogy szavakat, mondatokat, kifejezési formát keresnek, hogy kommunikálni tudjanak egymással - és nem tudnak. A két előadás és a két darab közt van valami ironikus reflexió vagy feszültség, másrészt kétféle megközelítés, kétféle színház jelenik meg bennük, ráadásul egy színházon belül.
Csáki Judit: - Azt mondtad, a „Művészet" csehovi típusú darab; ez ugyan nekem nem jutott eszembe róla, Garacziéról viszont igen; mármint az, hogy „anti-csehovi", hiszen a csehovi típusú darabok hiányáról beszél, még a szó szoros értelmében is. Lehet, hogy a „Művészet" tényleg csehovi típusú darab, az előadás lényege viszont szerintem az, hogy ürügyén jobban lehet beszél-ni az Ascher-féle színházról, mint egy Csehovrendezése kapcsán, mert olyankor óhatatlanul az értelmezésről kell szólni elsősorban. Itt viszont a darab legfeljebb közepes, a rendező és az író nincsenek egy súlycsoportban. Viszont az előadásban nagyon plasztikus és látható, hogy hogyan csinál meg egy előadást Ascher. Mint amikor egy emberen a bőr hirtelen átlátszik, és látod a szerkezet és a szervezet működését, felépítését. Az anatómiát.
K. T : - Ez arról is szól, hogy vannak-e eljátszható darabok. Miért rendezi Ascher Reza darabját? Mert nincs elég Csehov, a Csehov-életmű véges. Különben sem lehet mindig Csehovot rendezni. Tehát: vannak-e darabok?
Cs. J.:- Itt van Garaczi Prédalese.... Pista? Nem tudom elképzelni, hogy semmit nem gondolsz...
Nánay István: - Semmit a világon. Rendkívül szomorúnak tartom, hogy ezekről beszélgetünk. Nem magunkra, hanem a színházi állapotra nézvést szomorú. A „Művészet" ugyanis olyan előadás, amelyiknek egy normális színházi életben a minimumnak kellene lennie, és mi mint rendezői teljesítményről beszélünk róla. Pedig egy tisztességen megcsinált félkommersz darab - így kellene megcsinálni minden előadást. Azaz: legyenek benne normális szituációk, azokat tisztességesen bontsák ki, a figurák éljenek, legyenek végigvezetve, satöbbi - tehát ha ez mind megvan, ez lenne a szakmai minimum. És ezt mi ünnepeljük.
Cs. J.: - Nem erről van szó. Te úgy látod, hogy ez ennyi, én másnak és többnek látom: egyfajta színházcsinálás - nem a rendező szándéka szerint, hanem az előadás karakterét tekintve - demonstratív megnyilvánulásának... A többfajta színházcsinálás között.
N. I.:- Ez szakmai ujjgyakorlat.
K. T.: - Te is tudod, Pista, hogy ilyen a világon nincs. Mármint hogy ez legyen a szakmai minimum. Jó lenne, ha ez lenne...
N. I. Én meg azt mondom, hogy ez legyen. És azt is mondom, hogy ezt legalább tíz rendező meg tudja csinálni - és most Ascher csinálta meg.
B. L.:-Várom, hogy kiderüljön az igazi különbség. Hiszen nagyjából ugyanazt mondjátok: ez az előadás rendben van.
N. L : - En is élveztem, és „elvoltam" vele. Csak már nem emlékszem rá.
Sz. J.: - A darab egy ügyes női munka, amely elég ügyesen egyensúlyoz a bulvár és a modernkedés között, és Ascher ebből egy kulturált helyzetgyakorlat- sort rendezett. Én egyébként az előadástól sem vagyok elragadtatva, mert rendkívül széthúzónak érzem a három színész stílusát. Nem azért, mert három különböző jellemet alakítanak, hiszen ez természetes, hanem az iskolázottságuk egészen más. A finom, nüansznyi, „Katonás" rezdülésektől, amelyek Bán Jánosnál mutatkoznak meg, a Madách színházi manírkodáson át, amelyet valamelyest megszelídített formában Haumann produkál, a kaposvári nyerseségig, amelyet Lukáts képvisel. Tehát nekem még a színészi játékstílusok sincsenek összecsiszolva, hanem csak a szituációk vannak nagyon finoman - ismétlem: helyzetgyakorlat szintjén - kidolgozva. Ezért mondtam, hogy ezt Aschernak szégyellnie nem kell, a róla szóló lexikoncikk esetleg megemlítheti, de jelentősége minimális.
Cs. J.: - Ha mára színészekről kezdtél beszélni, megjegyezném, hogy számomra például most lett világos és indokolt, hogy Haumann Pétert miért szerződtette a Katona József Színház - pedig már játszott néhány főszerepet itt. Ebben az előadásban egy látható és erős rendezői akarat következtében Haumann mintha máshonnan játszana. Nem rutinból, nem pusztán szaktudásból, hanem egy másik - valaha, nagyon régen talán tőle is látott- eszköztár jelenik meg itt, egy minden pillanatában hitelesített, belülről fakadó és belülről végigkísért alakításban. Más kérdés, hogy ugyanez a Haumann bizony igencsak zárójelbe tette jó néhány évét, esetleg évtizedét - ez is felvet bizonyos problémákat. De - és most mára többiekről is szó van - Ascher nagyon mélyről kezdi felépíttetni színészeivel a figurákat, és ennek következtében - bármennyire különböző színészi stílusokról van is szó - minden alak, minden színész ugyanahhoz az értelmezéshez, elemzéshez tapad a játékával. Az előadás valóban nem nyomja el, nem teszi láthatatlanná ezt a rendező-színész kapcsolatot, ezt nagyon élveztem benne. Azért, mert láttam -vagy látni véltem-, hogyan születnek, akár egy Csehov-előadásban is, azok a bizonyos „nagy pillanatok".
K. T : - Én madártávlatból nézném az egészet. Anélkül, hogy kompromisszumra szeretnélek juttatni benneteket, szerintem mindkettőtöknek igaza van. Pista azt mondja, jellemző és szomorú, hogy erről az előadásról beszélünk. Szerintem is szomorú, de nem azért, mert erről csak mint egy átlagszintet képező ujjgyakorlatról lehet beszélni, hanem azért, mert kevés olyan előadás volt ebben az évadban, amelyről ehhez hasonlóan - vagy egyáltalán - beszélni volna érdemes. Viszont ennek az előadásnak-és mellétéve a Garaczi-darabot is: ennek a két előadásnak-a tükrében szerintem sok minden felvetődhet. Én például nem gondolom az Ascher-rendezést sem műhelygyakorlatnak, sem szakmai demonstrációnak, nem érdekel a három színész iskolázottsági háttere sem - Judit, szerintem te a háttértudásod birtokában írod le őket; mindannyian tudjuk, ki honnan jön, de ha nem tudnánk, csak most először látnánk őket, akkor nem éreznénk az „iskolák" különbségét. De, mondom, a dolognak ez a része engem nem is érdekel. Sokkal inkább az, hogyan lehet ebben a mai világban színházat csinálni, amikor végképp elvesztek a hitek, nekibuzdulások - s főképp azok a szellemi és erkölcsi értékek, amelyekről az emberek megtanulták, hogy mégiscsak érdemes követni őket. Van viszont rengeteg pocsékság, durvaság, nyerseség, primitivizmus a minden-napi valóságban, és ennek megfelelően a szín-házban is megjelent bizonyosfajta nyegleség. Ezt most nem feltétlenül pejoratívan mondom, hiszen ez törvényszerű, ha a színház leképezi az életet. Ezzel szemben Ascher megpróbálja - persze nem programként, ő nem programatikus rendező, ő egyszerűen ilyen alkat - polifonikusan átélni és ábrázolni a világot. Reza valóban nem nagyon jelentős darabjának az ő számára abban lehet a jelentősége, hogy erre alkalmat talál benne. Megmutatni, hogy a dolgok többértelműek. Hogy három ember viszonyrendszerét nem lehet durván, nyersen, primitíven nézni, mert az differenciált, bonyolult. Ascher alkalmat lát arra, hogy a saját, polifónia iránti igényét érvényesítse a „Művészet" révén. Ezért érzem magamhoz közelebb ezt a fajta színházat - bármit játszik is - annál, mint amikor harsány színekkel egyértelműen festenek le előttem valamit. Nem véletlenül mondom így, hogy „közelebb áll hozzám", mert nem zárom ki a másik lehetőséget sem, elismerem a létjogosultságát, a valóságtartalmát, legfeljebb idegen tőlem. Vegyünk egy példát. Ha azt mondjuk, hogy a „Művészet"- ben szereplő figuráknak nincsen akkora hátterük, amekkora lehetne, akkor ez számomra a stilizációval magyarázható. Valamilyen háttér persze van, a színészek - szintén stilizált módon - ezt megvilágítják, kibővítik. A Garaczi-darabról viszont azt írta valaki, hogy a színészek elmulasztják kibontani a figurák hátterét. Csak-hogy ott nincsen semmiféle háttér. Gesz-tusok, mondatok vannak, megoldhatatlan szituáció van; valaki arról ír darabot, hogy nem tud darabot írni, s ezt a maga szintjén abszolút komolyan veszi, tehát nem cinikusan viszonyul hozzá. Azt mondja, nem tudunk egymással mit kezdeni, nem tudunk kapcsolatot teremteni, darabot sem tudunk írni, mégpedig azért, mert körülöttünk minden nyers, durva, cseppfolyós, a szituációk és figurák túl egyértelműek - és különben sem érti meg senki a másikat. Az előadás azután az ehhez illő freskótechnikával, odacsapott festékfoltokkal, fröccsentett színekkel nagyon egyértelműen dolgozza el az egészet. Nem kell gondolkodnom, hogy mi van emögött: az égvilágon semmi. Ilyen primitív az életünk, ilyen primitívek is vagyunk, ilyen is a színházunk. Engem tehát azért érdekel ez a kettő együtt, mert erős jelzésnek érzem, különösen hogy mindkettő ugyanabban a színházban jelenik meg - ez kicsiben modellálja azt. ami a színházi élet egészében érzékelhető.
B. L.: - Ascherral kapcsolatban számomra két dolog fontos. Az egyik látszólag nem szakmai kérdés - szerintem mélyen szakmai hogy lényeges dolgokról van-e szó; a másik - ez látszólag is szakmai kérdés -, hogy az általunk oly sokszor használt szlogen, „magyar realizmus", érvényes-e valójában. Egyébként mi a csoda ez az Ascher-féle „realizmus"? Szerintem nagy hiba, ha az úgynevezett realizmus mint közös nevező alapján egybemossuk a különböző színházakat és rendezőket. miközben például Ascher egy pillanatra sem realista. Ebben az előadásban sem az: sem a tér, sem a színészek játéka nem az. A baj velem, színházzal foglalkozó személlyel az, hogy érzem, de megfogalmazni nem tudom, mi ez a „nem-realizmus". Hozzátenném azt, hogy szerintem Ascher ebben az előadásban lényeges kérdésről beszél, miközben a darab csak úgy csinál, mintha arról beszélne; Ascher találja meg benne azt, ami fájdalmasan fontos lehet: egy barátság, egy kapcsolat szétesése. Közben ezt az előadást is jellemzi az, ami Ascher összes rendezését: ő maga egyszerre van benne, és kívül rajta. És bár látszólag ugyanez jellemző a Garaczi-darabra is - „posrtmodern azaz: a mostban már nem vagyok benne, mert már utána vagyok -, ez alapvetően mégis arról szól, hogy minden lényegtelen, és úgy is éljük meg. Én ezt persze konzervatív módon nem tudom elfogadni, vagy legalábbis nem érdekel; Garaczitól pedig azt várom, hogy fél hétkor dobjon föl egy táviratot: „nem tudtam darabot írni, nem tudtam lényeges dolgokról beszélni, ne menj el a színházba." Témáját tekintve ő lényeges dolgokról beszél; arról - ha már maradunk Csehovnál, akire ő is utal -, hogy a főhősök, sőt, én, az író, az egyik főhős eljutottam „Moszkvába", szóval New Yorkba. Persze elmondhatja, hogy Moszkvában sincs semmi, de ő nem ezt mondja. Bejönnek a színészek az első pillanatban, bemutatkoznak, aztán többet nem is tudunk meg róluk. Azt mondja az egyik, hogy „scsi", és aztán Lengyel Ferenc, hiába ragyogó színész, mit is tudhatna erről a figuráról mondani, aki ennél jobban az írót sem érdekelte? Magyarul: az írót nem érdeklik ezek az emberek, miért érdekeljenek ők engem?
Cs. J.: - Magánjellegű probléma marad az is, hogy miért nem tud ez az író darabot írni. Nem állítja, hogy ma nem lehet súlyos darabot írni, nem állít semmit a saját csődjén kívül. Ez pedig szerintem magánsírás, privát nyafogás.
N. I.: - Sehol sincsen súlyos darab, nézzetek körül. Csupa ilyen darab van, mint ez a kettő, nem véletlenül játsszák az Elnöknőket sem - azt szintén Ascher rendezte. Fodor Gézáék nagyon keresik a darabokat, mert szeretnének mai színházat csinálni - nincsen mai darab.
Cs. J.: - Mi következik abból, amit mondasz? Most el sem gondolkodom azon, hogy igazad van-e vagy sem (bár az Elnöknőket én jobb darabnak tartom); ettől Garaczi darabja jobb?
N. l.: - Én azt mondom, hogy ma nem születik súlyos darab. Mit kértek ti számon?
K. T: - Te magad mondtad az elején, hogy ilyen szinten kellene lenni minden előadásnak.
N. l.: - De a darab, az olyan, amilyen. Középfajú, vagy annál is rosszabb színmű.
B. L.: - Ezek szerint hibázik a Katona azzal, hogy ilyeneket mutat be? Mert szerintem nem...
N. l.: - Dehogy hibázik.
Cs. J.:- Akkor mi következik abból, amit mondasz? Az, hogy - más nem lévén - jobbnak kellene tartanunk Garaczi darabját, vagy legalább nem szabadna elmondani róla, hogy rossz?
N. l.: - Dehogyis, csak ezt a helyzetet tudomásul kell venni.
K. T : - Én is azt várom, hogy folytasd a gondolatmenetet, mert az lenne a következő logikus mondatod, hogy be kellene zárni a színházakat.
Cs. J.: - Vagy az, hogy tessék jobbnak látni Garaczi darabját.
N. I.:- A színház szórakoztató intézmény, kilencvenkilenc százalékban szórakoztató darabokat játszik. Nagyon ritkán valami mást is. És most nincs ez a ritka pillanat. Szórakoztató-ipar.
Cs. J.:- Azért az fontos, hogy a hagyományosan jó és minőségérzékeny Katona bátran nyúl új darabokhoz, magyarokhoz és nem magyarokhoz. Persze, nyúl néha mellé... A Garaczi-darabbal például mellé... pedig a rendezés és a színészek igazán mindent elkövettek, minden lehetőt. De a darab csupa klisé, természetesen nem realista klisé, mert az már nem divat, hanem posztmodern klisé, nincs nagy történet, elveszett, vége, eltörött, ugye, széthullott a művészet és minden - ebből dolgozik ez a darab. Még ez sem lenne baj, csak nem teremti meg - nem is tör rá -, hogy ehhez nekem közöm legyen, hiszen ez is a klisékhez tartozik. De akkor nincsen közöm hozzá, és nem érdekel.
N . I . : - Es a „Művészet" magánnyafogása érdekel?
Cs. J.:- Igen, mert Ascher megteremti a csatornát, amelyen keresztül közöm támad hozzá. Általában is érdekel - mondjuk-, hogy mi a művészet és mi tekinthető annak, de az előadás a három ember viszonyán keresztül ennél többről beszél: a toleranciáról a tekintetben, hogy más mit tekint annak, és ez már fontos kérdés.
N. I.:- Szintén klisék.
Sz. J.: - Nekem történetesen a Garaczi-darab és előadása összehasonlíthatatlanul jobban tetszett, minta Reza-darabé. Rezánál úgy ültem, hogy tökéletes közönyben, fagyott unalommal néztem azt a halvány perfekció-másolatot, amely Ascher korábbi rendezéseiből átszivárgott ide. Ezzel szemben Garaczi darabjában - bár elismerem az összes mesterkéltségét, machéját, darabhiányát - volt egy életérzés, amely engem megfogott. Nevezetesen az, hogy miért nem lehet ma drámát írni - azért, mert akár itt van az ember, akár ott, mindenütt otthontalan. Semmihez sincs igazán köze. Legfeljebb az egyik oldalon indián mítoszokba kapaszkodik, a másikon meg abba, hogy igenis volt egy Platonov című darab, és a kucsma Kucsma-e, a kuki sütemény-e. Ez rám hatott, arról nem is szólva, hogy a fiatal színészeknek a zsigeri őszintesége engem sokkal jobban magával ragadott, minta három profi vértelen ügyeskedése.
K. T : - Én sem állítom, hogy a barátok egymás közti viszonyának a „Művészet"ben igazán jelentős súlya van, de ugyanúgy nincs „súlya" - bár nem akarom Rezát Csehovval egy szintre emelni - a Sirályban annak, hogy Arkagyina féltékeny Trigorinra. Az sem „érdekeI" jobban. Azt kellene kitalálnunk - nem fogjuk, egyébként-, hogy mitől nem magánnyafogás egy Csehov-darab, miközben pontosan az, csupa magánnyafogás; és mitől magánnyafogás Reza vagy Garaczi darabja. Mindenesetre Ascher rendezését nézve szellemi közegben érzem magam, és nekem ez a szellemi közeg nagyon fontos. Érdekelnek a finom villódzások, érdekel az egész viszonyrendszer, ami állandó apró meglepetésekkel kecsegtet, nem csap bele egyértelműen a pofámba. A Garaczi-előadásban öt perc elteltével tudom, hogy mi fog n em történni. De nehogy azt gondoljátok, hogy én ezt rühellem, ellenkezőleg, jókat röhögök, élvezem a bennfentes humort, de tudom, hogy semmi közöm hozzá, semmiről sem szól, hazamegyek és elfelejtem. A színház ügyeskedik és jópofáskodik, a színészek élvezik, hogy spiláznak, az egészben nincs erőfeszítés, hogy megértsek valamit, mert nincs mit megérteni, nem kívánnak tőlem semmit, és közben elég jól érzem magam, még fölényben is vagyok, mert látom, hogy ilyen primitív a világ körülöttünk, és kinevethetem. Amit Ascher rendez Reza közepes darabjából, az meg foglalkoztat, valószínűleg azért, mert sznob vagyok és arisztokratikus. Az vagyok, vállalom.
N . I . : - Én teljes mértékben Szántóval értek egyet, miközben abban Csákival tartok, hogy Garaczi darabja nem létezik. De hát hány olyan előadás születik, amelyben nincsen darab?
Cs. J.: - Sok, de ha ez létjogosult, akkor nem ettől válik azzá.
N . I . : - Minden létjogosult, amit bemutatnak.
Cs. J.: - Kerül egy dramaturgiai apropó, amelyben különféle emberek együvé kerülnek. Ismerjük ezt, dramaturgiai klisé, a Gőzben, és egyéb kommerszek tartoznak ide: a hely, ahol véletlenül összejöhet egy csomó ember.
N. I . : - Itt nem erről van szó. Ez egy másfajta drámaírás, nem a kommersz dramaturgiájával működik. A Reza-darab a maga nemében konzervatív, Garaczié nem az. Semmi nem vétetik benne komolyan, arra épül, hogy semmit nem lehet benne végigvinni, idézetek, csapkodások, ez a lényege. Tudomásul kell venni, hogy ez is van. Es ez a dramaturgia más, mint amire te utaltál. Már az is kérdés, hogy hol játszódik a darab. Az írótáborban, az íróasztalnál, az író agyában?
Cs. J.:- Semmi késztetést nem érzek arra, hogy ezen eltöprengjek.
N. I . : - Ez beállítódás kérdése. Én meg azt gondolom, hogy a darab nem jól van megcsinálva, a saját rendszerén belül. Amit Mátéék csináltak, az más. Az eredeti darab, ugye, nem az írótáborban játszódik, és nincs benne a Platonov-párhuzam. Tehát én is azt mondom, hogy ez a darab nem jó, de még mindig jobban érdekel, hogy Máté Gábor és néhány színész ebből a nem létező anyagból csinál egy előadást, mint az, hogy egy szerintem szintén nem létező anyagból - ami teli van közhellyel - látok egy kellemesen szórakoztató valamit, amelyben semmi meglepetés nem ér, élvezem a három ember profizmusát. Haumannról egyébként én is azt gondolom, hogy nagyon messze jutott hajdani madáchos önmagától - emlékezzetek arra a halálra, amelyet a Ma este improvizálunk-ban eljátszott. Én a régi Haumannt láttam itt, a pécsit, a Szókratészt
B . L . : - Szerintem mindahányan, velem az élen, igazságtalanok vagyunk: Garaczit hol Csehovval, hol Ascherral állítjuk szembe; legfeljebb egy embert tudok a világ drámairodalmában, aki Csehovhoz mérhető. Ugyanakkor az történik, hogy Csehov nem írja magát bele szereplőként egyik darabjába sem, miközben minden darabban, sőt minden szereplőben benne van - Garaczi pedig beleírja magát, miközben ő sincs benne és mások sem. Önmagát sem veszi komolyan, mármint azt a szereplőt sem. Ezt állítja - én meg elfogadom, és jól szórakozom rajta. Csak itt jön az én konzervatív beállítottságom, szóval az a pátosz, amellyel az ember önmagát, a saját életét komolyan veszi – ami persze nevetséges egy másik pozícióból, illetve a „most utáni pillanatból". Az természetesen tiszteletre méltó szigor Garaczitól, hogy mindegyik általa kiválasztott életről, a sajátjáéról is, azt állítja, csak egy a sok közül. De innentől már csak azt lehet figyelni, hogy a rendelkezésére álló rengeteg szóból melyiket választja, és azok mennyire szórakoztatóak - egyéb-ként általában azok. A két darab között szerintem lényeges fajsúlykülönbség nincsen, és ez Ascher előadásában is lelepleződik. Úgy tapasztaltam, hogy az Ascher-előadások körülbelül a kétharmaduknál - mondjuk nagyképűen így: valahol az aranymetszésnél - egyszerűen megbolondulnak. Ez általában az előadás legőrültebb, legabszurdabb és mégis „legrealistább" pillanata, gondolok itt elsősorban a Három nővérre vagy a Platonoivra -ez persze megint Csehov, akinél ez rendszerint a harmadik felvonás. Itt is van egy ilyen pont, ahol azonban nem tud megbolondulni az előadás, hanem a három szereplő elkezd „őszintén vallani". És ezzel Ascher sem tud mit csinálni; ez a Pirandello-előadásban - aki jobb író, de nem ez a legjobb darabja- is így volt, biztosan emlékeztek rá: a hősnő hosszú vallomását igazán komolyan kellene vennünk, de rossza szöveg, s ezért minden bántóan egyértelművé válik.
K. T.: - Garacziban becsületesnek tartom, hogy nem mutat mást, mint amit kínál. Tehát nem valamiféle affektált írói pózban tetszelegve töpreng azon, hogy nem tud darabot írni, hanem bohócként, kifigurázva saját magát. Ezt a dramaturgiát én sem látom hasonlónak a kommerszhez, hisz' azokban a mesterség dominál, itt meg erről szó sincs: Garaczi nem akar jól megcsinált darabot írni, éppenséggel a nem-akarásról, az írás lehetetlenségéről van szó. Van ebben szellem is, ötlet is, de leginkább önreflexió és bohóckodás.
B. L.: - Valakit lehet arra kényszeríteni, hogy megírja a darabot, amit vállalt, de arra nem lehet kényszeríteni, hogy érdekelje őt a színház. Én ezt érzem belőle: őt nem érdekli a színház.
Cs. J.: - De Máté Gábort a színház nagyon érdekli, és az előadáson látszik is az az odaadás és erőfeszítés, amellyel megpróbálja a szöveget az őt érdeklő színház felé hajlítani. Sokadszor egyébként.
K. T : - Nehogy már elverjük a színházon a port, s főleg ne tegyünk úgy, mintha ők nem tudnák azt, amit mi itt elmondtunk - Ascher is, Máté is. De mit csináljanak? Zárják be a színházat? Olyan vízzel kell főzniük, amilyen van nekik. Mindkét esetben nagyon is üdvösnek tartom, hogy az előadás létrejött. Ascher is, Máté is valódi rendezői gesztussal, alkotói módon „kezelte" anyagát.
N. I.:- Hol van még egy olyan színház, amelyik ennyire vállalja az új drámákat? Aztán hogy mennyi ebből a maradandó érték - más kérdés.
K. T.:- Ezt nem mondtad ki az előbb, csak annyit, hogy nincs darab, nincs ügy - d e azért csinálni kell.
Cs. J.:-Miként nekünk azt, hogy mindig megmondjuk, szerintünk milyen az, amit éppen csinálnak.