Mészáros Tamás kritikája a Hamletről

A FIGURA ismerős. Nyakán vékony, sötét sál tekeredik, félig gombolatlan ingének kézelője hosszan kilóg fekete zakójának ujjából, haja fésületlen, tekintetében visszahúzódó gyanakvás, félmosolyában valami általános undor. Tartása görbedt, arca sápadt, karjai ernyedten csüngnek — az egész emberből bávatag neurózis árad. Így látjuk meg Hamletet a Katona József Színház előadásában, őt, akiről Ophélia azt tartja, hogy „udvarfi, hős, tudós”, mit több: „az ízlés tükre”. A lány tehát egyrészt nyilván erősen elfogult, másrészt emlékei alapján még egy korábbi Hamlet képét idézi, s aztán pontosan rögzíti a királyfi Jelen állapotát: „Oda van, ím, oda”. Igaz, a jó Ophélia ezt már az őrültnek hitt Hamletről állapítja meg, de a fogalmazás helytálló az előadás első percei-ben is.

Ternyák Zoltán Hamletje bizony „odavan”, elejitől fogva oda; szinte függetlenül mindattól, ami konkrétan bántja — mintha nem is anyja korai násza Claudiusszal, nem is a Szellem által rárótt feladat volna az, ami lelkét megrendíti. Ennek a fiatalembernek az általános létélménnyel van baja, s azt a bizonyos „kizökkent időt” mintha ontológiai mélységéig érzékelné.

Ez a Hamlet akkurátusan fémtokba zárva két zsilettpengét hord állandóan magánál, és mint a Lenni vagy nem lenni-monológ alatt megfigyelhetjük, jól begyakorolta már, miként nyomja e szerszámokat egy zsámoly lapjába, hogy a legjobban kézre essenek. Ez a Hamlet nem elméleti kérdésként kezeli az öngyil­kosságot, hanem nyilvánvalóan jó ideje együttél mára gondolattal, mint aki tudja, hogy „készen kell rá lenni”. Ugyanakkor van ebben a pengetartogatásban némi pózolás is, mondhatni hivalkodás — noha Hamlet kétségkívül ügyel arra, hogy kokettálásait a pengékkel ne lássa senki. Halálvágya magánügy, de átsüt egész magatartásán; az ernyedt alak egyszersmind azonban furcsa elszántságot is mutat, nem tudni, hogy a passzív rezisztencia mikor csap át agresszivitásba, a közöny máza alól mikor tör elő a parttalan indulat.

Ezt a kiszámíthatatlanságot, ezt az alkati labilitást érzékeli Claudius, és ez nyugtalanítja. Mert az új uralkodó semmi mást nem akar, csak nyugalmat. Máté Claudiusa vitustáncot jár örömében, amikor követei hírül hozzák, hogy sikerült elhárítani az ifjú Fortinbrasszal várható csetepatét; ez a javakorabeli férfi egysze­rűen szeretné élvezni, amit megszerzett, szeretne reprezentálni, páváskodni, egyszóval jól élni — és ezért mindenekelőtt kiismerhető embereket akar látni maga körül. Olyan feltörekvő, mosolygós ifjakat, mint amilyen Voltimand és Cornelius (aligha véletlen, hogy a hagyományosan idősebbekre osztott szerepeket most Takátsy Péter és Rajkai Zoltán főiskolások játsszák), olyan sima pragmatistákat, mint Rosenkrantz és Guildenstern (Varga Zoltán és Vajdai Vilmos), olyan szürke befolyásolhatóakat, mint Laertes.

EBBEN A FELFOGÁSBAN tehát nem egy úgynevezett nemzedéki Hamletet látunk; Zsámbéki Gábor rendezése nyomatékosítja, hogy a főhőssel szemben álló világban a saját generációja éppúgy képviselteti magát, akár a középkorúaké vagy az idősebbeké. Mert lényeges, hogy Ternyák Hamletje eleve mindenkit szemben állónak tekint (az egy Horatio kivételével), mert képtelen részt venni ebben a „világi üzletben”, ahol rajta kívül valamennyien megtalálni vélik a számításukat. Ez a fiú a beilleszkedni képtelenek rétegének típusa — mi tagadás, veszélyesen kiforratlan személyiség.

A címszerepválasztás itt igazolja Zsámbéki koncepcióját: Ternyák színészi alkatáról is elmondható, hogy egyelőre elsősorban „figura” és nem egyéniség, még inkább „magstart”, mintsem létezik a színpadon. S neki is megvannak — mint a valamiképp hamar jellegzetes fiatal színészeknek általában — a maga modorossá­gai; Ternyáknak például a mondatvégi, „asztmatikus” levegővételei, apró, izgatott zihálásai és hajlama a nem csupán technikai, hanem a „belső” nyafogásra. Ám az antihőskarakter összetevői s a sajátságos vonások végtére létrehozzák azt Hamletet, akit Zsámbéki elképzelhetett: ezt a szinte még sihedernyi „trónö köst”, aki a zsigereiben érzi, hogy a maga finnyás etikájával, romantikus e bereszményhűségével, szellemi függetlenségével nincs jövője az egymás norm hoz alkalmazkodók világában. És ettől a kirekesztettség- és tehetetlenségtuda csakugyan ijesztően labilis lesz — tetteiben, reakcióiban egyszerre átgondolt improvizatív, számítóan magabiztos és hévvel, kapkodóan ösztönös; mindent összevetve jól felismerhetően jelennek meg viselkedésében bizonyos „terrorista” hajlamok is.

S AZ EREDMÉNY természetesen a káosz. Hamlet mégiscsak formátumos, ám irracionális „cselekményvezetése” a középszerűek ügyetlen mesterkedéseivel, a szolgalelkűek szervilizmusával, a kiszolgáltatottak félelmeivel találkozik — tör-vényszerű, hogy ebben a kvázban végül mind elhullanak. Egymás és még inkább talán önmaguk áldozatai; Zsámbéki hangsúlyozza is mindőjük áldozat voltát: a megrendítő őszinteséggel, szerep-,,felvállaltsággal" játszó Csomós Mari Gertru­disáét éppúgy, mint az örök lojális Poloniusét, aki Vajda László alakításában a legjobb szándékú apa és a legmegbízhatóbb udvaronc, igen derék ember, mind­annyiuk biztonsága érdekében szenvedélyesen gyűjti az információkat mind­annyiukról. Gazdag Tibor Laertese jellegtelen jófiú, aljasságra is csak azért hajlan­dó, mert úgy hiszi, igaza van; Söptei Andrea Ophéliája csak azért áll rá, hogy I lamlettel való találkozását kihallgassák, mert engedelmes gyermek segít a szülei-nek. Borzongatóan „valódi”, átélt őrültsége aztán döbbenetesen mutatja a mégoly tisztességes eszközlény tragédiáját. Még a „vérnősző” Claudius is szánalmassá válik Máté játékában, végtére egy olyan világban működik, ahol a morált bevett szokások helyettesítik, ahol nincs abban semmi rendkívüli, ha gyatrább egyedek elteszik láb alóla kiválóbbakat. A hagyományőrző Claudius „pech"-je csak Hamlet, tiki nem illik a képbe.

A Katona József Színház Kamrájában létrejött előadásnak mindazonáltal van-nak vitatható vagy éppen gyenge pontjai. A tér intimitása felettébb jót tesz a műnek, az Arany János-szöveg élvezetesen él, és a játék díszlet- és eszköztelensége, Invenciózus világítása az úgynevezett dobozszínpadokhoz képest szinte új dimen-Alóha helyezi a drámát. Mégis megoldatlan például Claudius imája vagy Polonius Megölése; s még az eklektizáló ruhák (Szakács Györgyi) közé sem illik Claudius Pacamintás bársonyzakója, erőltetettnek látom Rosenkrantz és Guildenstern aktatáskáját. A vívójelenet beállítása pedig meglehetősen ügyetlen.

Hogy a sírásókból lehet-e elménckedő mesteremberek helyett guberáló véglé­yckct csinálni, akik végül egymást is eltemetik, az már ízlés kérdése — kétségte­a, hogy Zsámbéki megoldása kellően, mondhatni lényegileg morbid, és a

Varga—Vajdai páros ekként tökéletes.

A zárókép pontos összefoglalója Zsámbéki előadásának. Az energikus, aggály­talan Fortinbras a hullák között először összetéveszti Hamletet Laertesszel. Aztán minden meggyőződés nélkül eldarálja a protokollszöveget, és dolgára siet. Nem jön az a bizonyos négy százados, és senki nem emeli fel Hamlet tetemét. Csak az egyedül maradt Horatio húzkodja ide-oda tanácstalanul barátja holttestét, s maga sem tudja, mihez kezdjen vele.

1992. január