Budai Katalin: Buzog a vér

Dürrenmatt: A csendestárs - kritika

Voltaképpen jó lenne visszapörgetni az idő kerekét. A Kamra idei első darabjának, a Magyarországon eddig nem játszott A csendestársnak (Der Mitmacher - Az együttműködő) ősbemutatóját ugyanis 1973-ban tartották a zürichi Schauspielhausban; a rendező Andrzej Wajda volt. A példásan össze-gyűjtött színházi intézeti dokumentumokból az is kiderül, hogy kisebb fajta botrány kísérte: a svájci lapok beszámolnak Dürrenmatt és Wajda össze-különbözéséről, arról, hogy Wajda idő előtt hazarohant, s Dürrenmatt maga fejezte be a próbákat. Wajda nem érezte jól magát Zürichben, nyelvi nehézségeit sem sikerült eléggé leküzdenie, s még ki tudja, mi minden volt a háttérben. Ha még hozzá-vesszük, hogy a női főszereplő a későbbi csodálatos Strehler-színésznő, Andrea Jonasson volt, akkor valóban kár tovább magyarázni, miért is fájlalom, hogy nem tudunk többet vagy nem láthatunk werkfilmet erről a produkcióról.

Így most a Kamra és Lukáts Andor jóvoltából először találkozhatunk színpadon a világhírű drámaíró- fenomén különleges, ritkán emlegetett és játszott művével, Kertész Imre első hallásra is megragadó, leleményes fordításában. Eddig tehát irodalomtörténeti értékű búvárkodásról van szó, amely, mint ilyen, feltétlenül dicséretet érdemel.

A darab nagyon dürrenmattias, azaz minden megvan benne, ami a nagy slágerművekben: krimi, abszurdig csavart cselekmény, sötétlő múlt, vad társadalombírálat, brechties recitativók, flashback magyarázatok, irtózató gúnykacaj. Ráadásul muszáj a krimiszálat kiemelni, mert az a látvány szervező központja. Négy emelettel a föld alatt vagyunk ugyanis, egy kazánháznak álcázott laboratóriumban, ahová csak teherliften lehet leereszkedni. Itt működik a zseniális szerkezet, a nekrodializátor, amely cseppfolyósítani képes az emberi hullát, s ily módon megvalósítja a tökéletes, nyom és tetem nélküli gyilkosságot. Feltalálója és működtetője Doc, az amerikai tudós, akit a gazdasági válság lökött ki a tudományos kutatásból, az idilli családi környezetből, az általános megbecsültségből és jólétből. Új egzisztenciaként, az élethez alkalmazkodva „lemerült": taxisofőr lett. Innen emeli ki őt a maffiavezér, Boss, ez a reinkarnálódott Bicska Maxi. Szállítja is rendesen a berendezéshez a muníciót - s tulajdonképpen támadhatatlan: jótékonyság, adományok, tisztes családi háttér, no meg az átmaszkírozáshoz szükséges csinos neszesszer kellékei védelmezik.

Doc idomul, csinálja, éli: nem veszthet és nem remélhet. De jön a Nő... és innen kezdve a cselekményről beszélni legalábbis illetlenség lenne, hiszen krimi is, amit látunk.

A jól működő üzletágba más is be kíván társulni: Cop, a nyomozó. Az ő eszköze is Doc, akit, számára nagyobb részesedést követelve, szembe akar állítani megbízójával. Cop terve megalapozott, célja összetett, motivációja a messze, de csöppet sem ködös múltban gyökerezik.

Előkerül Doc fia, aki szintén bonyolult összefüggések révén szól bele a cselekménybe, mely feltartóztathatatlanul halad a sötét vég felé.

Hullahegyek, véres fejű deklamáló kadáverek borítják a színpadot, míg a háttérben, a hűtőkamrában dolgozik a dializátor, eregeti magából a piros folyadékot. Sokkol hangjával a teherlift: a benne érkezőket rejtett kamera mutatja. Sípol, liheg, hörög, csepeg itt ember, gép, csőrendszer: Khell Zsolt a legmegfelelőbb módon egyeztette fantáziáját a lehetőségeivel. Hátborzongató Sáry László hangeffektes minimálzenéje. Működik díszlet, darab, krimi.

Kicsit túl sok is van belőle: elfedi a darab különleges szellemi asszociációit, azt a gondolati-művészeti réteget, ameddig érdemes lenne leásni: a Faust-Mefisztó típusú XX. századi kapcsolatot, valamint egy ezredvégi, német diákmozgalmakból eredeztetett Hamlet-párhuzamot.

Lukáts Andor rendezése stílusos és körültekintő, de a túl sok hangsúly kioltja egymást. Itt nyilvánvalóan az értelmiség szerepvállalásáról kell példázatot hallgatnunk: már a puszta életvédelemért is érdemes beállni a sorba és hallgatni. Hogy a fanatikus rendőr, Cop is ugyanennek a problematikának egy különleges vetülete - jelzetlen marad. Szószátyárnak bizonyul ugyanakkor Dürrenmatt is, amikor a korrupció mindent behálózó mivoltát magyarázgatja s erősítgeti, s az akrobatikus Bán János ebben a szerepben ezt még le is mozogja.

Ritka véletlen, s a próbák során nyilván megrendülést is okozhatott, hogy éppen eközben pattant ki a dominóelvű Tocsik-ügy. Így nem a levegőben, nem az általánosságok szintjén szól, utal, fenyeget a darab, hanem szinte sorról sorra rímel. Éppen ez a kézzelfogható összefüggés teszi kissé szájbarágós tandrámává nem annyira a művet, mint inkább az előadást, amely a Doc-féle magatartás finom árnyalatait és rezdüléseit a szövegen keresztül nem tudja kibontani.

Megteszi ezt viszont a végre színészként látható Jordán Tamás minden gesztusa. A háta hajlása, a csöndje, a szíve hölgyét vacsorával váró suta igyekezete, a lefelé görbülő szájszöglete. Jordán a kapkodásban meg tud állni, kicsit csöndben tud maradni - s engedi, hogy beszivárogjon valami többlet ebbe a hitchcocki-brechti rémdrámába. Ugyanezekért a szép pillanatokért dicsérhető Lukáts Andor munkája, s teszi a közös jeleneteket szívfájdítóan széppé a főiskolás Kecskés Karina kisugárzása Ann szerepében. A kiváló mozgáskultúrájú Rajkai Zoltán, az illúziókeltő Lengyel Ferenc és Kun Vilmos már nem kap ennyi lehetőséget: helyi értékük van a kiszámított, biztos üzemmenetben.
.