Pethő Tibor György: A pokol és az elmeosztály

Vinnai András: Vakond - kritika

Ősbemutatót tartottak a Katonában. Vinnai András Vakondját ebben a változatában még nem láthatták a nézők, bár a tavalyi POSZT-on egy hasonló előadással már lehetett találkozni. A szimbólumokkal erősen átszőtt művet észrevehető gonddal rendezte meg Gothár Péter.

Az amerikai kisvárosba új szemészprofesszor érkezik, s a benzinkutas elmebeteg-gyújtogatóval való első találkozás megnyitja a groteszk, némileg szürreális és abszurd, a tüzet és a halált részben középpontba helyező kis történetek sorozatát. A darab egyik legerősebb hatáseleme, a néző bizonytalanságban hagyása beválik, s néhány pillanatot leszámítva kellő szuggesztivitást kölcsönöz az előadásnak. Ez a bizonytalanság jelentkezik például a szemész és az egyik ápolt, a címszereplővel egy szobában élő Gromov személyiségének részbeni összeolvadásában, a hősök általában valószerűtlen viselkedésében, vagy akár abban, hogy nem tudhatjuk, ki pontosan mikor hal meg a történetben. Egyáltalán: nem halott-e már mindenki?

Az értelmezési lehetőségek garmadája adódik, s ezek egyike sem tűnik túlzásnak: elképzelhető, hogy a történet, pontosabban a töredék-sorozat valós helyszíne maga a pokol. Kérdés viszont, hogy mi a pokol Vinnai és Gothár világában? A sajátos kárhozat lehet egy poros amerikai kisváros hiteles torzképe, a „peca-sör-pipa-foci” egyszerű bűvöletében élő sheriff és biztonsági őr weekendje, vagy éppen maga az elmeosztály. Az őrültekháza néhány figurája egyébként szinte látványos egyezéseket mutat A hatos számú kórterem csehovi egyéniségeivel. A szemész Jeff Dawson Ragin doktor, a securitys Nick, a segédápoló Nyikita, Gromov pedig az azonos nevű Gromov alakját idézi. Nem hagyhatjuk ki azt sem, hogy korunk egyik legnevezetesebb matematikusát – akár az elmeosztály lakóját – Mihail Gromovnak hívják, s így maga a hős az Istennel egy szobában élő zseninek is tükörképévé válik. (Ez pedig egy Dürrenmatt felé tett lépés érzetét kelti.) Meglehet, hogy az egész történet grandiózus pszichoterápia egy különös módszerekkel dolgozó elmeklinikán. Az is előfordulhat, hogy csupán egy amerikai kisváros eszelős és egyben szellemtelen világa. Bizonyos szempontból mindkettő kárhozatos hely, s a pokol torz optikáján át nézve az Isten nem más, mint egy kitépett nyelvű, de mégis megszólaló és súlyos szavakat mondó, segíteni azonban nem tudó katatón, maga a címszereplő Vakond. Ez kétségkívül Isten egyik megnevezése, jóval reménytelenebb, mint akár Hajnóczyé ( a Nagy Fazekas, a lebegő orgonagyökér) vagy Esterházyé ( a hét hangya). A darab egyúttal egy viszonylag jól sikerült tréfa, amely időnként a kórházas tévésorozatok hangulatát is felidézi. A Gothár tervezte teret körülfogja a közönség. Négy plexifal osztja szét a célkeresztre emlékeztető színpadot. A megoldás azért is szerencsés, mert az adaptáció nem érvényesülne a hagyományos nézőtér-pódium viszonylatában, a szuggesztió, a filmszerűen következő jelenetek pedig a távolság miatt elenyésznének. A hangsúlyos szimmetria-aszimmetria kontrasztja sem túlzó: az átlátszó falak tologatása megfelelően kis mennyiségű ahhoz, hogy jelentőségét ne veszítse el.

Problematikus ugyanakkor, hogy a második felvonásban az előadás időnként kizökken a ritmusából bizonyos jelenetek aránytévesztése, egyes kérdések túlzott kihangsúlyozása, s így erőltetettsége miatt. A csalódásos pillanatokat a részleges elfáradástól a kiváló színészi játék menti meg. Pelsőczy Réka szikár-őrült főorvosnője, Fekete Ernő hiteles, egyszerre nyomasztó és bohóctréfára emlékeztető Gromovja, Fullajtár Andrea katatón istenalakja, Kocsis Gergely bumfordi biztonsági őre, s maga a gyepes-frizurásra fésült, s ennek megfelelően is viselkedő sheriff újból és újból friss erőt ad a darabnak. Hajduk Károly Dawson szerepében viszont több lendületet vihetne játékába. Befejező gesztusa, az önmaga felgyújtására tett reménytelen kísérlet ugyanakkor az egyik leghangsúlyosabb része az előadásnak.

Magyar Nemzet, 2009. február 23.