Forgách András: Hamlet borotvaélen

William Shakespeare: Hamlet - kritika

Olyan eladás ez, amelyikre vissza tud menni ember. Mintha ott felejtett volna valamit. Vagy csak kíváncsiságból. Az egysze néző tapsa nem igazi siker - az az előa''ás nevezhető sikeresnek, amelyik visszahivja : nézőjét. Ha olyan nézői támadnak, akik az elv re tudott pillanat megismétlődésétől várják az érvényesség érzetét (lásd még: katarzis).

Ebben a Hamletban vannak forró és süket pillanatok.

Az első ilyen e akkor rezzentem össze, mikor Bernardo, az ő , a félhomályos színpad közepén rohamot kap a zellem megérzett közelségétől - „Itt van! Itt v. n! Itt v a n ! - üvölti, szinte tajtékot hányva a félelemtől és csak Marcellus karjában nyugszik meg úgy-ahogy. Ezek élő pillanatok, az ember szinte fe -di, hogy színházat lát, s ha néha át is üt rajtuk a szándékoltság (talán mert nem egy igazi Egész részei), egy új Hamletközepéből szólítják meg a embert.

Ám ezeknek : pillanatoknak ára van, ára az újdonság érzeté -k. Bernardo (Varga Zoltán) felvonagló üvöltése csak egy szinte bosszantóan szikár kezdet ut: n születhet meg. Egy olyan kezdet után, mely t' ntet az egyszerűségével. Tort ül itt a természetes dikció, a csöndes, értelmező beszéd, miközb-n, a jelenetben, hideg van, hisztéria van, kételkedés van. Már annyira keresetlenek ezek az őrö és Horatio, hogy biztos vagyok benne, hogy ez rendezői ötlet, szándék, terv és norma. Ott lepleződik ez le leginkább, ahol a keresetlenség mi denféle furcsaságokba torkoll (mondjuk, miko az udvaroncok cinkosan, ürea sen, álbeavatottan mosolyognak vagy gimnasztikai gyakorlatokat végeznek a király és alattvalói vagy a színésztrupp érkezésekori - ezerszer látott - pszichologizáló riadalomban). Hiába, ha rendezőileg kell a felvetett testközeli és puritán stílt meghosszabbítani (mert hiányzik hozzá a komplett Udvar és a nagyszínpad csalóka távolságai), akkor a legtapasztaltabb rendezőnek is csupán közhelyek jutnak az eszébe. Vagy ha nem közhelyek, akkor gyakorta asszimilálhatatlan ötletek. Mivel Zsámbéki és Fodor Géza egy csomó segédegyenest eltöröltek (ezt kellett tenniük választott terükben), a velük vesző tartalmak visszaállítása gyakorta inkább rutin, pedagógusi rutin, „nagyszínházi reflexek", mint valóban elmélyült elemzés eredménye.

„Kemény hideg van s nem jól vagyok" - mondja szinte unott, ültébeni toporgás után Kaszás Gergő mint Francisco -, idegessége, úgy tűnik, annak szól, mért nem kezdődik már az előadás; az előbb keltek fel mellőle színésztársai, akik a darab legkülönbözőbb szerepeit fogják játszani (egymás mellett ül Claudius és Hamlet, Máté és Ternyák, félhalkan beszélgetnek valami privát dologról - ezt színészek imádják színpadon csinálni); mondhatni, nagy-nagy ökonómiával felmondja Francisco szerepét. Komoly jelzést kapunk az előadás és minden rész kezdeténél, összesen háromszor, hogy ezek színészek: csöndben ülnek a nyolcszögű színpad hat oldalán, egymással szemben; ülnek, koncentrált, meditatív csöndben, kezük a combjukon, és hallgatnak. Fényváltáskor mind hangtalanul kisietnek, kivéve, akiknek dolguk van a kezdődő jele- netben. Ám hiába tudom, hogy ezek "színészek", ha bizonyos helyzetekben a konvenció, amelynek módszeres bomlasztása a szemünk előtt folyik, ilyen felemás módon nem igazán megkerülhető. „Fázogatnak" színészeink a színpadon, összehúzzák köpenyüket magukon, de csak annyira, hogy jelezzék: „hideg van". Másodízben nem zavart ez annyira: mintha (mintha) beleszivárgott volna egy-egy jól választott gesztusba a várfok éji hidege - de az olvasó ember hangsúlyaival felmondott szöveg, hiába oly természetes, már-már természetellenessé válik, ha hamissá nem is. Nem tudok szabadulni ama kínos érzéstől, hogy valamit szándékolnak velem, akarják, hogy valahogyan nézzem őket (épp azáltal, hogy látszólag nem akarják).

De kár a kákán is csomót keresni, ha egyszer ez a Kamra igazsága, az intimitás, a bensőségesség: ez a tér nem bír ki pátoszt, itt nincs mit hasogatni, minden látszik, tér és színészarc meztelen. És jó, hogy az. Néző nézőt lát, a terem négy sarkában, egymás nyakában ülünk, nyolcvan megkülönböztethető arc. Az imént emlegetett bernardói pillanatban maga Molnár Gál Péter szuszogott a fölöttem levő sorból tetszést nyilvánítva a fülembe (később is eligazítottak mindentudó szusszanásai), de amott ül, öklébe támasztva arcát, Nánay, fölötte két sorral Radnóti Sándor az arszlánsörényével, szemben velem Várady Szabolcs, imitten Duró Győző, amott Almási Miklós, szemközt Heller Ágnes és Fehér Ferenc, tarkómon pedig a rendező visszafojtott lélegzete.

Polonius és Claudius a nézők közé ülnek, meglesni Hamletot és - mikor Hamlet durván a földre löki Opheliát, Vajda, az apa, egy pillanatra feláll, megcsillan szemüvege, de aztán engedelmesen visszaül; Máté végig szenvtelen tárgyilagossággal figyel - látom Máté arcát a Váradyé mellett, ugyanúgy néz, nincs különbség, csodálatos ez a tiszta figyelem. Mikor Hamlet az anyjához indult, Vajda a térdemhez telepedett, egy irányba fordult a tekintetünk, csak aztán ő váratlanul felriadt és segítségért kezdett kiáltozni, meg is halt, a szemüvege berepült a színpadra, azonosítás végett.

Hiába, no, mikor Horatio egy ajtókon beáradó, vándorló hideg fénypászmába nézve próbálja leírni a semmit, vagy megállítani (nincs tétje, ez a fénypultnál dől el), az elakad a nagy- és kisszínpad közötti félúton. Viszont Bernardo pillanata sok mindenben eligazít, s meglehet, a vad önkívület meg se születhetne az azt megelőző forszírozott ökonómia, e nyomatékos hangsúlytalanság nélkül.

Ám ez sem tarthat örökké, a csöndes, értelmező beszéd kinél-kinél egyszer csak átcsap valami másba. Varga Guildensternként is csupa elfojtott feszültség, szikra becstelenség sincs benne, csak igyekezet, hogy minta kutya, teljesí- teni tudja, amit kérnek tőle, nyakszirtjét a király keze alá igazítja; dühös vérebként az aktatáskájával püföli a király színe elől kikergetett színészeket (erről még lesz szó), de pont ilyen igyekezettel konferálta be őket előbb. (Nyitva hagyva még a z t a - nekem nem túl rokonszenves - ö s z szefüggést is, hogy a színészek érkezése nem véletlen. Erre utalna a Színészkirály- Szellem azonossága is? Papp Zoltán játssza mindkettőt. Vagy ez csak sanda gyanú? Ő egyszerűen hangfekvésileg legalkalmasabb mindkettőre? vagy ez valami világszerkezetet sejtet? Operai eszme?) Varga Második Sírásóként nagyváros-alji, szinte holdbélien nyomorult véglény, ökölbe szorított kézzel, dülöngélve, élő csontvázként, halálsápadtan áll, hang alig jön ki a torkán. Örök társa, Vajdai (Marcellus, Rosencrantz) első sír-ásói orrán szemüvegroncs fityeg, s csak úgy tud beszélni, ha befelé szívja a levegőt. Jelenetük végén hihetetlen bohóctréfát adnak elő: Vajdai Varga szájába kotorja a semmit (földet) - lapátját végighúzza a sírt jelképező fekete fadobozon - a hang földszagú és hátborzongató -, élve eltemeti társát Ophelia mellé. Igazi stílbravúr, addig csinálhatnák e radikálisan hiperrealista clownok, ameddig kedvük szottyan: Varga légszomjasan tátog, Vajdai viszont, ugyebár, vak - de jő a fényváltás, ők felugranak, összetolják a két részből álló fekete faalkotmányt és kitolják a színpad szélére (Gertrud és a méregkehely számára), hogy helyet adjanak a vívóteremnek. Hamlet szerencsés visszaérkezése után, Hamlet és Horatio kamaszos, balsejtelmek nélküli csevelye közben - meglepő, ahogyan Horatio a seggén ügetve vidáman temeti a halálra adott Rosencrantzot és Guildensternt: ebben a bohóckodásban kibukik egy kisebb formátumú Hamlet belőle - épül a ringre emlékeztető vípálya. A „bedíszletező" fehér nadrágos, fehér kötött pulóvert viselő urakat már többféle szerepkörbén láttuk (Voltimand, Cornelius, színészek, udvaroncok - Takátsy Péter és Rajkai Zoltán f. h.-k, róluk is lesz szavam: ez azért elgon dolkodtató, hogy mindenkiről van mit mondani): Hamlet sorsa épül. Jól időzített bakugrással kell helyet adnia az alágörgetett pástnak (a szolgák úgy néznek rá, mint potenciális halottra), miközben Osrick még be sem lépett, hogy mérgezett ajánlatát megtegye. A szolgák mérges, kemény pillantásai itt jobban a helyükön vannak, mint a darab elején látható cinkos vigyoruk - talán azért is, mert cselekvényhez kapcsolódnak (nézést cselekvényhez, cselekvényt nézéshez).

Telitalálat ez a pályakijelölés, jelentésgazdag ez az átmenet, bár a díszletkép szinte pofon vág-ja az embert a direktségével. Azt kéne elemezni tudni, hogy mi kell ebben az előadásban ahhoz, hogy bizonyos ötletek megszűnjenek ötletek len-ni. Hogy hol van az a pont, ahol az ötlet „elveszti tett nevét". Pedig a fénydramaturgiában zseniális megelőlegezését látjuk a vípályának: ugyan-ezen a fényfolyosón járkált az imént Claudius és Laertes fel-alá, miközben ostoba tervüket szövögették. (Bódy Gábor szíves közlése: Laertes buta.)

A fehér urak füttyöngetnek, hangulatot csinálnak, mint egy bokszmeccs előtt (a díszlet találó kelléke ez a hangkulissza), de bennem éledni kezd a gyanú, hogy a lebonyolitás és egy szuggerált értelmezés kedvéért épül ez a pálya, nem csupán Hamletnak. Nem is csalatkozom, amikor a méregkehely fineszesen áttáncol a ring túlfelére és Claudius két meztelen pengétől akadályozva nem jut el hozá, és nem tudja kiütni a királyné kezéből - ügye 4 , de nem elég igaz. Etűd. A drámai és térbeli determináltság didaktikus keveredése. A mindentudó ürességbe egy bizonyos dolgokra alkalmas tanpálya épül. Kár.

Direktségével különben az aktatáskás püfölés sem igaz. Ki van találva. Fekete Doboz és Vencel téri titkosrendőrök rémlenek fel - a média rémuralma, hogy amiket innen-onnan látunk, az mind, olykor emésztetlenül, a forma része kívánna lenni.

Ezzel szemben milyen finom, mikor a Heku ba-monológ közben Vajdai mint Rosencrantz, mellén összefont karral, szemhunyva elszenderül (mint tőle három lépésnyire egy igazi néző), majd felriad, és újra elszenderül a folytatásnál; vagy Guildenstern, akit mélyen elgondolkodtattak a hallottak (belesápad a töprengésbe), mondani szeretne Hamletnak valamit, vagy kérdezni tőle, de ő erre nem kíváncsi, elküldi őket álürügygyel. Ez a két apró mozzanat pompás, viszont megint csak túlértelmezettnek tűnik a két hold-béli vagy manhattani sírásó (a Boweryből vagy a Déli pályaudvarról): ugyanis annyira ki vannak találva, minden ízükben (Beckett Sámuel, irgalmazz nekünk): annyira túlformáltak. Bravúros alakításokról, mi több, érvényes gondolatról van szó, tehát elgondolkodtatnak. De nem tudom elfojtani az érzést, hogy megint akarnak tőlem valamit: valahogyan lássam őket. Okoskodjam. Három előadásnyi elemzés szorult ide egy helyett - holott én csak egyetlen előadást tudok végignézni.

Hamlet pedig? Mint hal a vízben.

E helyenként alul-, helyenként túlrendezett előadásban neki, mintha csak személyisége ellentmondásaiból táplálkozna, minden megszólalása a helyén van, neki nem kell egyenletes, fanyar hányingerétől, kissé borízű, rekedtes hangjától eltérnie; motyoghat is, ha akar, értem. A mondatok élni kezdenek a szájában, igazságuk van. Mikor a darab elején Claudius karjába omlik, mint egy rongycsomó, az majdhogynem mester-kélt, mégis jó pillanat, a színészre van szabva, kulcs a figurához, meglep, a legjobb értelem-ben. Nem könnyű megfejteni. De nem is kívánom megfejteni. Nem kényszerít arra, hogy megfejtsem, csak jelez, sugall, a helyén van. A darab legvégén Horatio ugyanígy vonszolja sokáig tehetetlenül a kezében csüngő Krisztusian lemeztelenedett és élettelen testet fel és alá a vastag kötelek között, míg a fény ki nem huny (s jöhet a sípálya kötelei közé rendezett változatos tapsrend). Claudius nem nagyon tud mit kezdeni a testtel, talán undorodik is tőle - meglepődni nem lepődik meg: Mátéban komoly teleologikus tehetség van, előre lát; a dolgok irányításának képessége szkepszissel és rómaias jellemmel párosul benne; néha olyan, mint egy orvos, néha olyan, mint egy politikus. Amikor a Gonzago- jelenetnél feláll és bemegy a színpad közepére: „Hát elérkezett", ez van lényére írva, de megrendülés, felindulás nem leolvasható. Bútorhuzatból vagy kárpitból szabott fehér háziköntösét a végső jelenetben maga veti le magáról és áll Hamlet mérgezett pengéje elé. Hm. Mikor első találkozásukkor a kezébe roskadt testet leteszi az egyik padra, Hamlet pofátlan könnyedséggel ül fel, olvad vissza korábbi pózába - mint egy visszafele tekert filmen -: ökölbe támasztott fej, lanyha gondolkodópóz, rosszmájú figyelem, valami halvány krakéleríz, de nem nagyon megvesztegethető. Nincs is mivel megvesztegetni: ez a Hamlet, ha nem is gondolkodóként, de élő-szenvedő testként túl van a Hamlet-problematikán, vissza tud nézni rá, van benne valami koravén elhasználtság, s hozzá egy tizenhárom éves kisfiú izomzata, de szőrös mellkas és has: kentaur, megfoghatatlan, kisiklik az értelmezés hatálya alól. Önmaga. Fekete velúrdzseki, kopott, fekete selyeming lóg rajta; fekete nadrág, fekete zokni: civil ruhái is lehetnének. Bejött egy civil és hangosan gondolkodik. (Mindenki olcsón, háziasan, néhol kevert stílben öltözködik, kivétel a Színészkirálynő és Színészkirály szándékoltan „korabeli" ruh á z a t a - a közelség nem minden ruhának használt, sok „jelmezt" láttam, de igazán csak Laertes vadonatúj sálja, válltömése, inge, zöldje volt szembántóan idegen, ám meglehet, a színészszel volt bajom.)

Hamlet külön bejáratú kellékei is hozzászabottak - csak néha sejlik fel szándék (sötét), majd mondom, mikor, sajnos a döntő pillanatban. A „Mért nem hígul és enyész"-áriánál (a húzások - mint mondtam - az opera felé közelítik a darabot) hanyag mozdulattal hajít el magától valami öngyújtószerű fémdobozkát, egy neki fontos, talán kabalatárgyat - Horatio ezután lép be hozzá, Hamlet előbb tigrisként a torkának ugrik, később átöleli, de mikor az felvenné a földön fekvő, titokzatos rendeltetésű tárgyat, elrúgja előle (nagy egyszerűséggel, mintha iskolafolyosón ugratna valakit), felveszi és a zsebébe sülylyeszti. Később csodálatosan írja fel noteszébe a felismert igazságot („mosolyoghat és..."): nem viccelek, ahogyan maga elé tartja a parányi noteszt, amibe tényleg felírja, ami eszébe ötlött és nézi: ura a gesztusainak. Bruno Ganz ködlött fel majd tízévnyi messzeségből: egy palatáblára írta fel nyiszergő krétával a szavait, felírta, megnézte, és az meg volt nézve és fel volt írva. Mestere ő a minden szót külön hangsúlyozni bíró egyszerűségnek. Ternyáknál is felfigyel az ember a szavakra, újra végig lehet hallgatni Hamletot és gondolkodni rajta. Mikor hozzávetőlegesen hadonászik a színészeket okítva, hogy mit ne tegyenek, akkor nem mutatja meg nekik pontosan, mit ne, ennek nincs jelentősége: az, ahogyan nem engedi meg, hogy túl határozott kontúrokat képzeljünk köré, már azzal tanít. Ne legyetek túl karakteresek - valami ilyesfélét dünnyög. Ezért aztán majdnem rendben van, ahogyan valahonnan, minta bűvész (Egy jenki Arthur király udvarában?) piciny igazolványképet húz elő Hamlet-papáról, és hozzá, valahonnan, egy díszletzugból, Claudiusról készült, fekete anyagra nagyított kellékképeket kotor elő. (Klasszikus vitatéma, hogy mit mutat ilyenkor Hamlet. Pénzt? Régi veretűt és újat?) Igazi álkellékek ezek az anyagfotók, ámbár hitelesen igaz, ahogyan Máté bejön, a földön heverő összegyűrt képeket észreveszi, fölszedegeti, kisimítja, összehajtogatja. Jó húzás: nem új jelenet kezdődik (IV/1), hanem Claudius belép a királyné önkívüllétébe, felméri, mi történik, de erővel kell kivonnia az előző jelenet oidipuszi fülledtségéből magát, amit a fedetlen keblét leplező Gertrudról olvashat le. Ám a parányi személyiigazolvány-kép meg a sarokból kikotort fekete fotók nem jönnek össze - be vannak készítve, passz.

Ez a „bekészítés" furcsamód leginkább a díszletben oly honos kardoknál tetten érhető. A „nézősarok" négy oldalán vannak lecsapható székek, és kétfelől, lazán, természetesen, kardok vannak bekészítve, bármikor előkaphatók. És mégis, szegény Horatio, mikor Hamlet kezé ből kicsavarja a kardot, kénytelen (miért?) abba a halvány fénykörbe helyezni, a színpad közepén, ahol majd Hamlet megtalálja (ezért). Ugyanez a játék megismétlődik Claudius imájánál is. Szegény Claudius, nem is imádkozik, ha-nem csuklásszerű finom köhögéseket hallatva (sír? nevet? - mindkettő) vonszolja magát körbe- körbe. Hamle fölötte áll, úgy véli, imádkozik (másodszor már nem zavart annyira, hogy nem imádkozik, nem akartam, hogy zavarjon, inkább elhittem, hogy ő igy imádkozik), és ezért nem döfi le, viszont gondosan otthagyja színésztársának a kardot (miért?), hogy az majd megtalálhassa és elgondolkodhasson rajta (ezért). Ezek a pillanatok talán sohasem fognak szervülni, ötletek maradnak. Ha csak egy méretarányos kicsinyítés (nagyszínpadról kisszínpadra) létre nem jön a darabban. (Előadásban, mondaná most Ács, a kettő nem ugyanaz. De a darab szót könnyű mondani.)

A Százados Fortinbras nélkül - Stohl András (Fortinbras) csak a végén jöhet be, de ő meg Százados nélkül, egy szál maga; vagy koncepció okán, vagy mert egyszerre fut a Hamlet és O'Casey, és A vég kezdete nem ér idejében véget - szóval a Százados (magányos közlekedési rendőrnek álcázva - Papp játssza, ami kioltja, remélem, a Szellem és a Színészkirály közötti spirituális-hangfekvési összefüggést), szóval a Százados elejt valamit, Hamlet felveszi (talán azonosítási fémlapocska, amilyent az amerikai hadsereg katonái viselnek? másodszor sem tudtam kivenni, mit), azzal játszadozik, miközben az előcsarnokból besütő hideg reflektorfénybe néz. Kézreálló kellékei vannak tehát, s ha nem is érzem helyénvalónak mindegyiket, Ternyák jól bánik velük. Jól bánik azzal a kellékkel is, ami végképp felbosszantott. Maga az állatorvosi ló az a parányi jelenet.

A Horatio elől elrúgott fémdobozka ugyanis új-fent előkerül egy váratlan pillanatban, éspedig a „Lenni vagy nem lenni"-monológban. Mint sejthető (?), két zsilettpenge van benne. (A kard már leszerepelt, később még van egy letudandó vívás, de azt mégse lehet zsilettpengével, mint a kültelki cigányok.) Hamlet maga elé húz egy feketére festett, külön a díszlethez passzintott zsámolyt (kettő van belőle, az egyiket rakoncátlanul Polonius elé löki a színielőadás előtt, a másikra ülni szokott), és, ingét feltűrve, a két zsilettpengét beszorítja a zsámolyon levő átlós illesztések-be, s csuklóját a két pengére nyomva kezdi a monológot mondani. (Mondanom sem kell, hogy a monológ végén nettül elpakol maga után, mikor jönni hallja Opheliát.) Kommentárként csak egy, szünetben hallott, rosszmájú anekdota: beszélgetőtársamnak a Gábor Miklós-féle Hamlet után mondta valaki csöpögő rosszindulattal: „Te, elmondta ez a ,Lenni vagy nem lenni'-t?" Amivel arra akart célozni beszélgetőtársam, hogy a zsilettpengéket talán csak azért rendezte bele a Zsámbéki, hogy biztosan emlékezzünk rá. A dolog nem ilyen egyszerű, ez egy színházidegen gondolat, de rámutat valamire. Az ellentmondás fennáll.

Ehhez a monológhoz ugyanis nagy valószínűséggel nem kellenek külön kellékek. (Pedig nem rossz ötlet a zsilett, de Ternyák, mondjuk, elővehette volna egy narkós eldobható injekcióstűjét is akár, az is érdekes lett volna.) De mégis kellenek kellékek, mert a díszlet puritánsága egy ponton sterilitásba csap át, tudj' Isten miért, az embert idegesíteni kezdi a tökély, el akarja csúfítani a szépséges arcot, meg akarja mutatni, hogy bár-mit megtehet, még az ellenkezőjét is. Meg ez az irdatlan közelség is csábító, hogy egy ilyen parányi micsodával eljátszadozzon - és nem is roszszul. Mintha a kellék és nem a színész mondaná el a nagymonológot a maximumot, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a csiklandó pengék nem fognak a húsába vágni. Miért? Bár ne tennék. E pengék oly valódiak, hogy megzavarnak - mit akarnak, hogy mire gondoljak? Hogy ez egy modern fiú, aki beül egy kád forró vízbe, hogy fájdalommentesen elvérezzen, közben pezsgőt iszik és Tom Waits-et hallgat hozzá? Mire kell gondolnom?

A második általam látott előadáson Réz Pál (az első szünetben) röviden összefoglalta az előadás addigi mondanivalóját. (Tőle tudtam meg azt is - a színlap nem tájékoztatott -, hogy a szövegen itt-ott - egyébként helyeselhető erudícióval - Várady Szabolcs igazított. Csak ritkán lóg ki a lóláb: „Fülhézagomba" - annyira vártam, ehelyett „fülembe" jött: nyilván igazuk van, van, ami komikusan-idegenül hangzik már, de Aranyon mégsem lehet túllépni.)

Egyébként a második előadáson is jótékony impulzusokat kaptam nézőktől: jobb felől a kaposvári Céliméne kaccantásai igazítottak el, főleg Ternyák otthonias csínyjei felől; szemközt a már emlegetett Réz Pál hajtotta szép komoly fejét a botjára és Csomós színészi visszatérésében gyönyörködött; amott Margitai Ági nézte féltőn, szinte anyaian a markáns Mátét: nézőket nézni, Kosztolányi, Ascher módjára, nem kis tanulság, mulatság - és itt az ember fejét sem kell tekergetni hozzá.

A Király és Királyné egyébként minden figyelmet megérdemelnek. Máté és Csomós (ki, ha ők nem ?) megteremtik azt a fajta testközeli atmoszférát, amire itt van szükség: provokatívan kibámulnak a nézőkre; Máté szüneteit tanítani lehetne: minden pillanatát élvezi, az evidenciák birtokában van, fura tartásában nincs semmi fenyegető (karja, háta, lába impotensen lóg valahogy), ám hirtelen kitör belőle a dolgokat fizikailag is irányítani képes uralkodó: látszólag szórakozottan veszi ki Gertrud kezéből Hamlet versét, aztán le-teszi maga mellé, a másik oldalra; valósággal ki-tépi Opheliát Gertrud karjából; Polonius hallgatása közben a combja közé helyezi Gertrud kezét - ki az imént, a követek érkezése előtti pillanatban szenvedélyesen bontogatni kezdte volna a király övét, térdre hullva előtte; a temetésen kitépi Gertrud kezéből Ophelia „gyom-ékszerét", kalászcsokrát, a földhöz vágja és Gertrudot elpenderíti a sírtól. Sok közönségesség van benne, de a nyugodt figyelme nem mindennapi: hallgatag pillanatai erősek: teret teremtenek köré. Hamletra ráadásul úgy tud nézni, mint ifjúkori tévedésé-re, hisz maga is játszta egykoron. Szóval Réz szerint az előadás (az első szünetig legalább) az újabb generációkról mondana le-sújtó véleményt. Hogy az idősebbek romlottak ugyan, de a fiatalok impotensek. Esélyük sincs rá, hogy átvegyenek hatalmat, akármit. Szerencsére nem így van. Mármint az előadás egyáltalán nem ezt sugallja. Hanem inkább azt, hogy van rá esély, az intim közelségű színházban is van esély végiggondolni egy olyan történetet, egy olyan kozmikus Egészt, minta Hamlet.

Zsámbéki talányos tudású rendező. Egy majdnem guru. Egyrészt „mindent" tud a színházról - tudnivaló, hogy díszítőként kezdte a Katona József Színházban hajdan, és változásokat levezényelni például az egész országban nála jobban nem tud senki, tetszőleges technikai problémát meg tud oldani -, másrészt színiigazgatóként is többszörösen bizonyított - ámbár az általa alapított színházak legnagyobb sikereiket nem feltétlenül az ő rendezéseivel és nemis mindig az ő vezetése alatt aratták. Legutóbbi rendezéseit megnézve egyrészt azt lehet látni, hogy minden színészi hamisság kegyetlen inkvizítora, másrészt didaktikus hatások kedvelője: ha tanítani tud valamivel, nem jön rá rögtön, hogy esetleg rövidebb út is van vagy érdekesebb kerülő. A Gonzago-jelenetet csípőből úgy meg tudja rendezni, ahogy szerintem ma rajta kívül senki: de ott védve van: a színház a színházban éppen azt a játszi idézőjelet kívánja, amit ő máshol is mindig szívesen (és brechtien) kitesz: tanárosan, hogy úgy mondjam, aggályosan, hogy úgy mondjam: tanítványai és hívei legnagyobb épülésére. Sokaknak talán fel sem tűnik, hogy végig élő zene szól a darabban (Sáry László mestermunkája), a színészek maguk zenélnek, tiszta és erős effektusok hangzanak fel. Az egyetlen mikroport Papp Zoltánra akasztva tökéletesen illik a klasszikus tisztasággal megoldott Hamlet-Szellem találkozáshoz. Nem látja, mi látjuk, látja, mi nem látjuk - a jelenetben a hamletológia minden ambivalenciája benne van - a mikroportban is, ami a parányi teret barlangzengéssel tölti be (mint a láthatatlan szobor a Times Square-en).

Nagy segítséget tud nyújtani az egyébként minden téveszmével ellentétben borzalmasan nehéz Ophelia-szerepet játszó színésznőnek is Zsámbéki: Söptei, ha iskolásan is, de természetes bakfis, csupa valódi játékosság, nincs benne semmi félelem, felkacag a színjáték alatt és a feje fölé mászó „gonosz kígyót" érdeklődve nézi: megőrülése hátborzongatóan pontos: obszcenitás és ártatlanság riasztó keveréke, valódi tanulmány egy bolond lányról, minimális számú klisével. Csak a kis Polonius-család zokogását éreztem Hulzinga-illusztrációnak (lásd műsorfüzet): az a fajta érzelmi túltengés ott, azon a ponton, szándékcsupán, kiindulópont lehetne egy színészi gyakorlathoz. Nem Vajdán múlik, aki jó Polonius (jótékonyan szikár Polonius), hogy az érzelmeknek, a mutatott érzelmeknek nincs meg az a súlya ott, ami talán lehetne. Egyszerűen nincs egységes stílvilág. Ha előbb Claudius és neje mint cirkuszigazgató és neje léptek fel (éppcsak az ostor hiányzott Máté kezéből), és járkáltak a körkörös porondon, akkor ezen a porondon a zokogás a bohóc zokogása lesz - hacsak nem olyan szabálytalan alkatú színész az illető, mint Hamletünk.

Nála nem tudom, mért kezdene el sírni - ő sírhat is. És itt az egyik probléma gyökere: Ternyák jó Hamlet, de nem sugárzik ki, mint nagy színész, minden másra, mint afféle demiurgosz. Demí-demiurgosz legalább, félig az: mozdulatai, szavai hullámverést kelte-nek, de el is halnak - helyette, mellette kell a rendezőnek sok mindent megoldani: olyas-mit is, ami csak vele összefüggésben értelmezhető. Ternyák nem impotens, éppenséggel élhetne is tovább: de örök királyfi, mert nem akar király lenni. És ez jól is van így. Őhozzá tizenöt' koponyát is kigörgethetne a Sírásó, minddel tudna kezdeni valamit. Hogy mért olyan szaporák a koponyák? Itta kellé-kek, úgy tűnik, osztódással szaporodnak. Amit elvesztünk a vámon (nagyszínpad), azt visszanyerjük a réven (kellékszám). Dara-bokra is törnek szegény gipszöntvények a brutális golfütőtől - Ternyákot ez sem hozza zavarba: egy gipszdarabbal éppoly folyékonyan el tudna csevegni.

Kaszás Gergő nagy pillanata nem a pantomim (gumiállatka nyiszegésű) kopulációja, hanem osricki szemforgatása: amikor visszatér a lassan hullakamrává átalakuló színpadra és jobbra-balra néz, arcát el sem fordítva: igazi színészszemei lettek, ő volt középen. Takátsy és Rajkai, mint már említettem f. h.-k és jó helyen vannak. Rajkai elképesztő fizikai adottságokkal rendelkezik ahhoz képest, hogy magyar színész (ha Cornelius játssza a gonosz kígyót, remélem, nem tévedek). Stohl után második. Aki O'Casey-ből jőve, mint akiről mázsás terhek hulltak, könnyeden súlyos, loboncos, fürge beszédű Fortinbras. Neki engedelmeskedni fognak. Egy szökellő kamasz. Még a jelmezét sem volt időm megnézni. Sebaj, majd legközelebb. Majd harmadszorra. „Menjetek, készüljetek."

(Az előadást levették a műsorról. Az okokra visszatérünk. A szerk.)