Ha a takaró megindul
Ismét egy volt szocialista ország fiatal drámaírójának darabját játssza a Kamra Gothár Péter rendezésében. A Fekete tej mai orosz valóságához képest a cseh Petr Zelenka világa elsőre talán kevésbé nyomasztó, de minél beljebb merészkedünk, annál egyértelműbb, hogy csak a pokol egy másik bugyrában járunk. Itt nem az éhezők, a megnyomorítottak lakolnak meg egy összeomlott rendszer bűneiért, mégis – noha a szereplőknek mindenük megvan, ami az életben maradáshoz kell (sörük, munkájuk, takarítónőjük) – folyik a vér, egy takaró életre kel, aki erősnek tűnt, kényszerzubbonyban végzi, és a legemberibb kapcsolat egy próbababával lehetséges.
Az előadás elején a szereplők (bár karikírozottak) ismerősek; bizonyára, gondoljuk, mert annyira értjük egymást, mi, az utódállamokban, aztán rájövünk, hogy ennek a darabnak nem a közép-európaisághoz van köze, hanem ahhoz az oly sokszor (többnyire közhelyesen) megjelenített problémához, amelyet elidegenedésnek szokás nevezni. A szocialista múltba vezető vékonyka szál, amely az apa (Lengyel Ferenc), vagyis az egyetlen idősebb férfi szereplő sorsához kötődik, egyszerűen csak adja magát.
Az első felvonás nagy részében remekül szórakozhat a néző. Kitűnőek a színészek, élvezetes az összjáték: Kocsis Gergely (Hanek) észrevétlenül változik a darab során, Szirtes Ági mint anya riasztóan hiteles hétköznapi őrült, Nagy Ervin pedig Bögöly kevéssé hálás szerepében leesés nélkül egyensúlyozza végig a darabot. Jók a poénok, eltalálják a ritmust, a közönség nevet, de egyre kevésbé önfeledten. Gyanússá válik ez a komédia. Nézőpróbáló játék kezdődik, szaporodnak az elemek, amelyek tabukat döntögetnének, ha még lennének tabuk. Mire a darab egy kifacsart Pygmalion-történetbe fordul, már semmin sem lepődünk meg. Az író (akinek filmes múltja letagadhatatlan) nemcsak bőven adagolja a szexet és a vért (a nézőcsalogatás mára hagyományossá lett eszközeit), de úgy mixeli őket a banálissal és a szívszorítóval fűszerezve, hogy a dramaturgiai csúcsponton elénk tárt eredmény majdnem elviselhetetlen. Már csak ezért is ez a legemlékezetesebb jelenet: Hanek és Jana (RezesJudit) újra „egymásra talál” a liftben, lábuk között (a rosszul végződő maszturbációt követően vérző, félholt) Bögöly fejével.
A szereplőkben csak a magány közös, a szingli-téma ezúttal a férfiakat érte utol: az ő szenvedéseiket láthatjuk közelről. A kapcsolatok vágyottak és félelemkeltők, de leginkább nem léteznek, marad hát a saját test, az egyetlen, ami fölött még uralmat gyakorolhat az ember. A kapcsolat, az intimitás utolsó maradványai pedig mintha csak valami torz vérszerződésfélén át (barát-barát, anya-fiú) lennének megragadhatók.
A Hétköznapi őrületekben az a drámamodell, amelyben a szereplők egy szenvedély megszállottjai, úgy módosul, hogy mindenki mániák vagy perverziók rabja. Hanek azt hiszi, Janát akarja, anyja a hasznosság illúziójáért él, apja villanykörtékre fixál, főnöke (Vajdai Vilmos remekbeszabott karakteralakításában) lélekben pedofil, és beszél is róla. A darab szerzője pedig végül mindent kimondat szereplőivel (még a monológtól sem riad vissza), amit művében ábrázolt, és a néző már rég megfogalmazott magában.
Polgár Teréz (Zsöllye, 2005. április 27.)