Koltai Tamás: Őrület vezet vakot

Kleist: A bosszú - kritika

Az itt a kérdés, mekkora egy kilencéves fiúcska levágott bal kisujja. A Katona József Színház előadásában méretes, így valószínűleg jól látható az utolsó sorban is. Persze, főtt ujjról van szó, megduzzadhatott a kifőzdében. Tóth Anita a szemünk előtt kavargatja a forró kását, melyben fő. Nagy Ervin állítólag látja, mi nem, bár elöl ülünk. Kérdés, mióta fő az ujj. A hozzá tartozó gyermeket már eltemették, a temetéssel kezdődik a darab. A két ellenséges család, a rossitzi Schroffensteinek és a warwandi Schroffensteinek a haláleset miatt időközben fölújították háborúskodásukat, a szomszédvárak között jönnek-mennek a követek, hírvivők, békeszerzők, többen közülük már meg is haltak, kit leszúrtak, kit a tömeggel üttettek agyon, telt, múlt az idő, az ujj azóta nyilván be volt spájzolva, holott azzal az elhatározott szándékkal vágták le, hogy jól kifőzve a lábtörlő alá helyezzék ördögűzés céljából. Nem vagyok járatos a kabbalisztikában, lehet, hogy egzakt szabályok vonatkoznak arra, hány napos levágott ujjat célszerű kifőzni. Nincs kizárva, hogy Illés Györgyinek, az özvegy sírásónénak bokros teendői voltak, amíg hozzájutott a főzőcskéhez. Igaz viszont, hogy ő maga nem kell a művelethez, sőt személyesen jelen sem szabad lennie, főzni csak szűzlány főzhet, ezért bízza a dolgot a lányára, Tóth Anitára. Aki épp kavargat, mikor Nagy Ervin befordul a konyhára, s ekképp a titok nyitjára lel. Tudniillik, hogy a kis Schroffenstein Pétert Rossitzból nem a warwandiak gyilkolták meg, hanem vízbe fúlt, a holtteste mellett talált két véres warwandi csak a jobb kisujját vágta le (a bal már le volt), nem tudhatták, hogy az nem jó semmire, hiányoztak az iskolából, amikor a kabbalisztikát tanították.

Nem ironizálok, csak jelzem, hogy Heinrich von Kleist első darabja, A Schroffenstein-család, amelyet a Katona A bosszú felcímmel tűzött műsorára, nem értelmezhető realisztikusan. Ez egy romantikus parabola vérrel, gyilokkal, szerelemmel, féltékenységgel, halálvággyal és egy sor félreértéssel. Úrvacsora rituális bosszúesküvel. Gótikus tinédzserek inkognitós találkája a hegyek között. Merényletnek vélt öngyilkossági kísérlet. Horrorisztikus háttértörténetek kínvallatással. Barlangi randevú ruhacserével. Hebehurgya véres munka lépten-nyomon. S egy szinte már röhelyes, metafizikus tébolyda a legvégén, melyben szó szerint és áttételesen is megvalósul az őrült vezet vakot shakespeare-i metaforája.

Vagy vadromantikus melodrámai effektekkel lehet eljátszani, vagy ellenkezőleg, szikár, prózai hétköznapisággal.

Ascher Tamás a harmadik utat választja, a sajátját: a rétegezett realisztikus árnyaltságot. Ez ma már olyan ritka, hogy kuriózumnak hat. Lélektani igazságot keresni a gesztusok mögött, fáradságos munkával megtalálni minden egyes pillanat rejtett konzekvenciáját, azután rendezői hadrendbe állítani az egészet, úgy, hogy markáns stílusa legyen - fölösleges színházi luxus. Nem éri meg a törődést. Egy példa. Kleist fura rögtönzéseinek egyike, hogy Rupert, Rossitz ura füttyentéssel hívja a szolgáját, aki egy alkalommal, meglehetős feszült pillanatban csengővel áll elő, kérve gazdáját, legközelebb azt használná, mert valahányszor füttyent, a kutya is kiugrik a kemencesutból. A szolgát játszó Fenyő Iván félve húzza elő a háta mögé rejtett csengőt, Bezerédi Zoltánt pedig annyira megdöbbenti, hogy ez képes ilyesmivel jönni, mikor Warwandban gyilkolják a mieinket, hogy nyugalmat erőltetve magára, jóváhagyja a kérést, miközben látszik rajta, hogy a robbanás határán van. Legközelebb persze újra füttyent, mire a belépő Fenyő Iván reménytelen pillantást vet az asztal szélén árválkodó csengőre. A jelenet finom humora, még inkább iróniája azért említendő, mert az egész előadást átszövi. Csak épp finom művű kismesteri munka. Nem tartozik a lényeghez.

Máté Gábor mint Jeromos - karján átvetett köpeny - a két szomszédvár közti utazó nagykövetként állandó ingajáratban közlekedik önként vállalt békéltető kísérletével; a semleges értelmiségi áldozat prototípusa. Lengyel Ferenc egyik ájulattól a másikig - az önmérséklettől a kötelességig - hergeli föl önmagát Sylvester Schroffenstein szerepében. Bezerédi morc faltörő kosként csinálja az ellenkezőjét annak, mint amit ígér. A két hitves közül Szirtes Ági szikkadó amazonja tüskésen követel, Bertalan Ágnes panaszosan lamentál és könyörög. Lengyel és Szirtes abszurd párbeszéde a kicserélt barack- és ananászbefőttről, amellyel eszerint nemigen lehet bizonyítani az ellenség mérgezési szándékát, a szarkasztikus irónia delikát példája. Az ifjú szerelmespár - Nagy Ervin és Hámori Gabriella - fiktív életkoránál érettebben is a legkisebb ellenállás nélkül adja meg magát sorsának; ruhacseréjük a végzet beteljesülésének groteszk fricskája.

Lukács Andor mint pátriárkai vak tapogatózik a térben és a történések szövevényében, konvencionális bot helyett kezében tájékozódási ingát lóbálva. Mészáros Béla a fokozatosan kifejlődő őrület vehemens vigyorával játssza Johannt, a szerelmes fattyút, aki a végső öldöklésben majd a fátum jelképes figurája és filozófusa lesz. Tóth Anita a sipító paraszti szűz és Illés Györgyi a népi misztika kifőzőnője szerepében bizarr realisták. Rezes Judit, a komorna váratlanul, mint várandós anyatigris ugrik elő egy jelenetben. Fegyvernökök, hűbéresek és vazallusok - Bán János, Elek Ferenc, Szabó Győző, Rajkai Zoltán, Tóth Zoltán - viselik tárgyilagosan a történetnek kiszolgáltatott sorsukat.

Szolid stilizáció uralja a szcénát. Az elején végtelen hosszú fekete kortinaként tekeredik le a függöny a gyászszertartás rituális csoportozatára. Khell Zsolt a horizont közepén kettévágja a színpadot, csak az alsó felét hagyja meg szélesvásznú képkivágatnak. Mögötte forgószínpadra épített labirintus enteriőrjei fordulnak felénk különböző tereket tárva föl - mintha korhadó falú fémkazamatában volnánk. Az utolsó - barlangi - jelenetekhez a maradék színpad is bezárul, a szereplők zsinórban beszorulnak a leeresztett redőny elé. Most már Szakács Györgyi vastagon alábélelt lovagi öltözékeit - páncél, sisak, fölszíjazott köpeny, buggyos nadrág - viselik, mint akik meg akarnak felelni a romantikus lovagdráma jelmezigényének. Korábban még finoman maivá átstilizált történelmi ruhákat hordtak, mint akik hisznek a történet időtlen érvényességében. A végső grand guignol - átöltözés, összetévesztés, a saját gyermekeiket tévedésből gyilkoló apák teátrális mozdulatsora - átlebeg a valószerűtlenségbe, s minden, a sztoriból származó röhejessége ellenére megőrzi bujkáló, reflexív humorát, tartózkodva mintegy a direkt, harsány nevetségességtől.

Tulajdonképpen minden működik. Forgách Andrásnak a klasszicitást szinte észrevétlenül, a szóhasználat és a mondatfűzés gobelin-átszövésével modernizáló fordításától kezdve az intelligens értelmezésen és Keresztes Tamás kissé heterogén (néhol szimfonikusan jelenetlezáró, néhol önálló dramaturgiai szerepet vállaló) zenéjén át a társulat föltétlen stiláris érzékéig. És az egész mégsem hat eléggé. Finomabb, decensebb annál, mint amilyenek mi vagyunk, lenn a nézőtéren. Lejjebb kéne adni. Vagy bennünket följavítani.

Élet és irodalom, XLVII. évfolyam 13. szám, 2003. március 28.