A felborult fazék poklában – WOYZECK
Ha a Kultúra.hu bulvármagazinná alakulna, s jóindulatúan próbálna reklámot csapni a budapesti színházaknak, most öles betűkkel hirdethetné, hogy musicalt játszik a Katona József Színház.
Ami egyébként nem járna messze a valóságtól, hiszen napjainkban kis túlzással minden zenés színpadi játékot musicalnek szoktunk nevezni, s noha az előadás műsorfüzete és szórólapja gondosan kerüli a műfaji meghatározást, Georg Büchner neve mellett ott olvasható Tom Waits-é is. Más kérdés, hogy napjaink népszerű musicaljeinek többsége (különösen igaz ez a nálunk bemutatott darabok jelentős hányadára) gyökeresen más célból, alapvetően más alapanyagot felhasználva és más külsőségek közt jön létre, mint a Katona József Színház előadása.
Természetesen nem véletlen, hogy Tom Waits (és szerzőtársa, Kathleen Brennan) éppen a Woyzecket zenésítette meg. Vagy fordítva: nem véletlen, hogy a Woyzecket ők zenésítették meg. Miként Waits nehezen lenne elképzelhető egy bájos bohóság dalszerzőjeként, úgy Büchner remekét sem lenne könnyű Gerard Presgurvic dalaival elgondolni. A már életében kultikus alakká vált amerikai énekes, zeneszerző, színész rajongóit viszont aligha lepi meg a Woyzeckhez készült zene. A szerzőpáros természetesen alkalmazkodott a zenés színpad követelményeihez, a dalok nem függetlenek az azokat éneklő karakterektől, egy meghatározott zenei világon belül változatosnak is tekinthetők, de két-három szám meghallgatása után alighanem még a Waits munkásságát csak felületesen ismerő zenerajongó is felismerné a szerzőt.
Kulcskérdés tehát, hogy ez a nagyon karakteres zenei világ hogyan illeszkedik Büchner drámájához. Annál is inkább, mert az alapmű nem ment át radikális változáson. Az Ascher Tamás rendezte előadás legalábbis nem változtat sokkal többet a jeleneteken, mint az az egymást követő Woyzeck-interpretációk esetében megszokott. (Az előadások szövegkönyve, egyes jelenetek sorrendje, a színre lépő szereplők névsora mindig változik valamelyest; ezt a nemcsak befejezetlensége, hanem belső szerkezete okán is töredékes mű kiprovokálja.) Nos, a Waits-Brennan páros zenéje és dalszövegei úgy illeszkednek a Büchner-drámához, hogy annak több árnyalata közül az egyiket teszik igazán hangsúlyossá. Az önmagából kifordult világ állapotáét, ahol mintha őrültek vették volna át az uralmat, s a kisember mindennapjait a fenyegetettség, a megalázottság, a kiszolgáltatottság érzése határozza meg. A mű másik „arca”, látomásos zaklatottsága, titokzatossága, többértelmű poézise ezáltal szükségszerűen háttérbe szorul. Vélhetően nemcsak azért, mert az egyébként igényes és stílusos, de az ambivalenciát általában kerülő, határozottan fogalmazó dalszövegektől viszonylag távolabb áll a sejtetésre, illetve a szürreáliára építő poézis, hanem azért is, mert maga a zenés forma is ezt indukálja. S el tudom képzelni, hogy az előadás alkotói is fontosabbnak érezték a mű reálszituációkból építkező, az emberi kiszolgáltatottságot megjelenítő szegmensét.
Ami nem azt jelenti, hogy Ascher Tamás rendezése a naturalizmus eszközeivel értelmezi a Woyzecket (ezt az eleve stilizáló zene nyilvánvalóan önmagában is kizárja). Sőt, a figurák többsége finoman vagy élesebben elrajzolt, a Kapitány és a Doktor mondatai nem egyszer vérfagyasztóan mulatságosak. Hasonlóan elrajzolt a színpadi mozgás is: Woyzeck „rohamlépései” éppúgy, mint a zeneszámok alatti – a táncot akrobatikával és eredeti módon kifacsart köznapi gesztusokkal vegyítő, meglepő elemekből építkező – mozgássorok (melyek Horváth Csaba sajátos alkotói világának markáns lenyomatai). Nem realisztikus a Khell Zsolt által tervezett díszlet sem: a monokróm falak, a rácsok mindenütt éppúgy (vagy alig változva) vannak jelen, érzéki erővel sugallva a reménytelenül sivár világ változtathatatlanságát. Ám ez a stilizált nyelv mégis roppant erős hatású reálszituációkat hoz létre. A legjobb példa talán Woyzeck és a Tamburmajor verekedése, melynek során a borbély riválisa előbb hímringyóként páváskodik, majd a nyers, brutális hatalom hangján szólal meg (természetesen más tónusban és magasságon énekelve), érezhető derültséget keltve ezzel. Ám a mosoly arcunkra fagy, mivel eközben soha nem látott brutalitással alázza és gyalázza meg Woyzecket.
Ezen túl Ascher a cselekmény „kilógó” szálait lineáris rendbe helyezi, az inkább a történések szimbolikus értelmezéséhez tartozó szövegeket kontextusba rendezi. A Nagyanya híres meséjét a Földet elhagyó, majd visszatérő árvagyerekről (mely a maga szürrealitásával inkább ontologikus síkon értelmezi az utána következő jeleneteket) például a Bolondot játszó színésszel mesélteti el – Woyzeck és Marie gyermekének. Ami mégis kilóg kicsit – például Woyzeck látomásai, Andresszel váltott, misztikumról, titkokról szóló dialógustöredékei –, az többé-kevésbé el is sikkad a játékban. Meglehet, ez nem pusztán a forma és a kiemelt jelentéstartalom következménye; Büchner drámája mintha azt sugallná, hogy a társadalom kirekesztettjei rendelkeznek valami mély, archaikus, misztikus tudással – míg Ascher rendezése már ezzel is leszámol. Woyzecknek és a hozzá hasonlóknak a nyomorúságos életükön kívül semmijük nincs. Ebben az életben csak egyvalamihez/egyvalakihez ragaszkodnak, s ha azt elveszik tőlük, végképp értelmét veszti számukra a világ. Ha az előadás veszít is az alapmű ambivalenciájából, titokzatosságából, s helyenként a feszültségéből is, ezt az érzést ritka erővel jeleníti meg.
Ebben fontos szerepe van a színészeknek is. A kisebb szerepekben Elek Ferenc, Kiss Eszter és Kovács Lehel egyaránt markáns karaktereket teremt (Kovács méltánylandó játékintelligenciával kezeli azt is, hogy e változatban Andres szerepe inkább csak dramaturgiai jelentőséggel bír). Bezerédi Zoltán (Kapitány), Fekete Ernő (Doktor) és Nagy Ervin (Tamburmajor) tökéletesen találják el a mértéket, mellyel Woyzeck kínzóinak alakja egyszerre tud röhejes és félelmetes lenni. Jordán Adél Marie-ként kerüli a sztereotípiákat; roppant meggyőzően játssza el, hogy a lányt elsősorban nem az ösztönök és nem is a nyomor, hanem a kilátástalanságból fakadó „minden mindegy” érzés kergeti a Tamburmajor karjaiba. Keresztes Tamás Woyzeckként sokszínűen – az elrajzolt gesztusoktól fokozatosan az egyszerű és erőteljes színpadi jelenlét felé haladva – jeleníti meg a kifosztottságra való rádöbbenés stációit és érteti meg az ebből fakadó gyilkosság elkerülhetetlenségét. A színészi munkának természetesen integráns része a vokális teljesítmény is, s az eredmény e tekintetben is felettébb meggyőző. Noha a szereplők többségét hallottam már énekelni (talán csak Elek Ferenc hangjára csodálkoztam rá most), mégis kellemes meglepetésként hatott, hogy a zenés színészi tudásukról számot adni ritkán tudó aktorok majd’ mindegyike ily színvonalasan abszolválta a feladatot. Arra viszont így sem visz rá a lélek, hogy leírjam, milyen mondatba foglalná következetését a képzeletben bulvármagazinná alakult Kultúra.hu újságírója…