v f

Marius von Mayenburg: Mártírok (Katona József Színház, Kamra)
2013. 06.05.

Kellemetlen és kellemetlenkedő darab a kortárs német szerző, Marius von Mayenburg egészen friss, 2012-es drámája - és nehéz eldönteni, hogy ez jó vagy nem jó. Jó, mert úgy mutatja meg a vallási fanatizálódás folyamatát, egyúttal egy kamasz és a környezete közti teljes értetlenség és tanácstalanság minden káros hatását, hogy szinte lehetetlen legyen megkérdőjelezni a jelenetek igazságát; az ív minden pontja dermesztően logikusan következik az előzőből. És nem jó, mert idővel meglehetősen kimódoltnak kezd tűnni, hogy tényleg minden megtörténik, ami csak fokozhat a helyzetek kellemetlenségén: akinek bornírtnak kell lennie, az hihetetlenül bornírt; ha az amúgy is vérlázítóan igazságtalan helyzetet már csak egyetlenféleképp lehet még igazságtalanabbá tenni, hát előjön az az egyetlen mód; ha egy képtelen vádra kéne egyszerű cáfolatot adni, a megtámadott csak tátog némán. Olyan ez a színdarab, mint egy festmény a minden részletében eszményi naplementéről: minden igaz, ami benne van, mégis valódibbnak tűnne, ha legalább valami megtörné azt a nagy tökéletességet.

A Kamra színpadán ugyanez a történet - talán mert a mellékszereplők profibban, nagyobb erővel játsszák el karakterszerepeiket, mint a főszereplő Tasnádi Bence az önmagát prófétának hívő és a Bibliára hivatkozva mindenkit terrorizáló kamaszt - többet mond el a különböző nevelési módokról (liberális és konzervatív, megértésen és meggyőzésen vagy rendelkezésen alapuló pedagógiáról), mint a vallásról vagy a fanatizmusról. Állást azonban nem foglal Mayenburg sem ebben, sem más témában: igazságot nem oszt, csak kérdéseket tesz fel - ha azok nem is mindig pontosak és árnyaltak.

Nem pontosít Dömötör András sem: a rendező hagyja hatni a szöveget úgy, ahogy az hatni tud. Funkcionális díszletben, sztereotip jelmezekben (a tesitanáron susogós, nyakában stopper, a biosztanáron fehér köpeny, az igazgatón öltöny) tulajdonképp realista előadás az övé - az ereje a színészekben rejlik. Főként a kamasz álpróféta minél értelmesebb meggyőzésébe belemerülve ellenfeléhez hasonlóan, csak "a másik irányba" fanatizálódó tanárnőben, Ónodi Eszterben: rendkívül koncentrált, okosan változatos, percről perce növekvő súlyú alakítás az övé - látni, ahogy Ónodit megégeti saját tüze. Takátsy Péter kisstílű, sunyi, hatalmát végtelen ostobasággal kiélő iskolaigazgatót, Elek Ferenc igazán már magában sem hívő, kiábrándultságát némi negédességgel palástoló hittanost, Nagy Ervin öregedő testét kamaszlélek-imitálással feledtetni akaró tornatanárt ad a legnagyobb főszerepekhez illő kidolgozottsággal. Tasnádi Bence akkor igazán jó, amikor kiengedi a tanácstalan, elveszett tinédzsert a hamisjézus mögül - máskor mintha nem találná a próféta és a saját hangjának közös hangszínét.

Kellemetlen eszközök ide vagy oda, mindenképpen felpiszkálja az embert a Mártírok. És nem lehet előle egyszerű válaszokba, kijelentő mondatokba menekülni.