2x07 (sorozatzáró): Nix Kunst
Sokszorosan nagy várakozás előzhette meg A Gondnokság idei hetedik, összességében tizenötödik részét rajongói körben: egyrészt az áprilisi epizód kimaradt, aminek nem csak az a nagy hátránya, hogy nem volt meg a havi igazmagyar dózisunk, de találgatni is tovább kellett, hogy vajon milyen fordulat vár ránk, másrészt a második évad – és egyben a sorozat – utolsó egy órájában azért mégiscsak számít valami extra truvájra a néző. Ugyanakkor nehéz helyzet, hiszen sok idő után kell újra felvenni a fonalat. Nagy magabiztossággal ki merem jelenteni: az alkotók minden várakozást felülmúltak, és olyat léptek meg a Gondnokok történetében, amire senki nem számított.
Hogy az előző részekből semmi lényeges ne merüljön a feledés homályába, arról a Fekete Ernő által felmondott összefoglaló gondoskodik, olyan szemtelen és szenvtelen egyszerűséggel sorolva a múltbéli eseményeket, hogy az még a rutinosabb sorozatnézőket is megnevetteti. És hát vannak új nézők is – legalábbis a Színházak éjszakáján egyesek olyan hévvel csodálkoznak rá az első pár percre, hogy csak arra lehet gondolni: nem láttak még egy részt sem. Szóval nem a jól megszokott kis körben vagyunk, már csak azért sem, mert az idei utolsó rész a nagyszínpadon játszódik (ezúttal nincs rá semmiféle reflexió, hogy miért kellett új helyre költözni, hogy miért olyan hiányos a Gondnokok futurisztikusan szocreál bunkere – és ez a hiány mutat rá Kálmán Eszter keveset méltatott, szellemes látványtervének nagyszerűségére: az általa kitalált közeg evidensen jól működött), ami persze nem baj, az már kérdés, hogy ennyi idő után egy új nézőnek tud-e annyit adni a magyarság-szitkom, mint az állandó vendégeknek.
A felütés kifejezetten lájtos: Áron és Virág a színpad szélén fajátékot farag gyermeküknek, akit nemsokára látogatóba hoznak a Gondnokok. Virág nehezen viseli a helyzetet, még Áron Wass Albert-verse sem hatja meg: ő normális életet szeretne élni. De erről szó sincs, jelen pillanatban a megállapodás úgy szól, hogy egy babusgatási alkalomért Áron visszacseréli két, korábban más testbe költöztetett Gondnokok személyiségét. A sztoriba ott csatlakozunk be, hogy már csak Emőke (Ötvös András!) és Zsolti (Borbély Alexandra!) van hátra – ez meg is történik, ezzel a húzással viszonylag egyszerűen oldva meg az előző rész egyik nagy kérdését –, na meg ott, hogy Endre megint előhúzott a farzsebéből egy vezércselt: lepaktált a francia Anjoukkal (ezzel a másik nagy kérdés is megoldódik, hogy mi lett a lelécelt Zsüniorral) egy kis békéért, valamint közös Árpád-házi és Anjou utódért cserébe (időközben amúgy az Anjou-vezért kiolvasztották a Ferenc József-föld jegéből). Endre azt hiszi, hogy túljárhat Áron eszén, aki mellett mostanra Chuck Norris is nyeretlen kétévesnek tűnik: hát persze, hogy feltűnt neki, amikor szemszippantózták. A Gondnokok gyorsan le is buknak, amint épp a hablaty-franciául beszélő duóval kvaterkáznak két üveg burgundi és pár guriga camembert kíséretében a bázison, ünnepelve a „kiegyezést” (remekül dobálják egymáshoz a két nemzetről alkotott közhelyeket Zidane kontra Puskás tematikában a kissé kínos ünnepség közepette, amely a Gondnokságon szövődött szerelmek testi beteljesülésében csúcsosodik ki). Áronnak meg több sem kell: magához szólítja a főtekest, Kinizsi Pált, hogy végezzen volt társaival.
Aztán jönnek az izgalmak: Pusztavacson a TEK bekeríti az elmenekült Virágot, akit a Gondnokok csak jelentős veszteségek árán tudnak kiszabadítani, az Áronra támadó Anjoukat derékba roppantja Kinizsi, ismét felbukkan Mátyás, aki valaha igazságos volt, és egy szükséges búgatópor révén a Nagy Kun is felbukkan, ám ő ki is próbálja ezt a port, így Nagy Kan válik belőle, abban a reményben, hogy megkettyinti Emőkét.
Az aktualitások kissé szórványosak a mai részben, bár kétségtelenül akadnak: Vera például élő telefonkapcsolatban feddi meg a németeket a Piros lap Magyarországnak című, a közszolgálati gyerekhíradóban leadott animációs film miatt (nem ilyet rendeltek, nem kell a modernkedés, az álművészkedés, ez nix Kunst, mondja Vera a németnek, nekik egy „cartoon of hope” kell, mint aFehérlófia); egy sugárzószoftver és egy programozó segítségével a Gondnokok 2014-ben esedékes választásokra is felkészülnek, gond nélkül képesek lesznek majd besugározni a választópolgároknak, hogy hová tegyék az ikszet (a családja életével sakkban tartott geek szerepében Keresztes Tamás kiváló ritmusérzékkel püföli az orosz gyártmányú, hamutálnak álcázott szuperszámítógépet). És nyíltszíni tapsot arat az a momentum, amelyben Áron sorolja Kinizsinek igényeit a kispolgári életre, egy szerény kertes házra és egy kis trafiküzletre vonatkozóan. Hát íme, kiderült, mi a trafikmutyi oka. Mert Kinizsi megígérte.
Nem tudom, hogy azért, mert régen volt az előző rész vagy azért, mert Dömötör András és Kovács Dániel rendezők mindenáron el akarták varrni a szálakat, de az utolsó rész egyáltalán nem pörgős, sőt messze nem hordoz magában olyan izgalmakat, mint a legutóbbi egy óra. Azonban az utolsó húsz perc mindent felülír, de nem a sztori indul be, hanem bekövetkezik, amitől minden rágógumifaló retteg: tetőzik a hatodik rész apátiája és következik a totális apokalipszis.
Az Anjoukat tehát megroppantja Kinizsi (üdítő a saját nyelven kommunikáló, elképesztő amorfsággal közlekedő Takátsy Péter és Tasnádi Bence francia duója), ami önmagában remek, de így Attila feltámadási reményei szertefoszlanak (akinek ma is volt külön főcímfénye, bár nem jelent meg), a Nagy Kunt (Kun Vilmos édesen perverz vigyorral hozza a beindult fővezért) véletlenül megöli Endre – ami az Ascher-Máté-Zsámbéki szentháromság dörgedelmét váltja ki –, Zsolti elesik, míg kiszabadítják Virágot (Ötvös András igaz magyarhoz illő, tökös és lassítottfelvételes hősi halált varázsol a karakternek), Emőke szétkenődik a transzporterben, míg Mátyás (Szacsvay László méltóságteljes jelenése) betör a Gondnokságra (Borbély Alexandra valószínűleg leváltja Angelina Jolie-t a következő Tomb Raider epizódban, bár ma meglehetősen szolid vagány volt a köddéváló), Verát meg nem sokkal utána hátba lövik (pedig Pálos Hanna a szürke egér titkárnőt mára vérbő lepedőakrobatává avanzsálta), Áront ledöfi Taksony (Rajkai Zoltán még ívet is talál az Ősapában: fokozatosan ábrándul ki az események láttán, igazi, meghasonlott szuperhősként hullva el – hősi maszkja meg igen komikus, mintha Az Operaház fantomjából lépett volna elő), Virág szintén kap a hátába egy golyót (Rezes Judit játékában kétségbeesetten munkálnak az anyai ösztönök), végül pedig Endrét is eltöri Kinizsi (Kocsis Gergely minden tekintete a kétségbeesés és a tervszerűség határán inog, de végül eldől a kérdés, hogy a Gondnokok vezére lökött vagy zseni, hiszen a titkos ügynökök elbuknak). A vég persze úgy igazságos, hogy Mátyás is meghal, Kinizsi őt is szorosan átöleli, így ő is porba hull, Vera – filmszerűen – utolsó utáni leheletével a főellenség Kinizsi hátába állít egy varázserővel bíró kést (Nagy Ervin zavaros, kvázi-ősmagyar makogása, halálos fuvallata és legyőzhetetlennek tűnő robusztus jellege új színt hoz a sorozatba az utolsó percekben).
A végére minden Gondnok és minden ellenségük alulról szagolja az ibolyát. Havonta jelentkező kedvenceink ezzel elbuktak. Végezetül Taksony tehetetlenségében belenéz a szemszippantóba (Mészáros Béla félig a csecsemőinkubátorba ragadva is remekül hozza az ügyefogyott Gondnok humorát), homokba dugva a fejét a magyar közélet és a magyarság további sorsa elől. Bármily fájó, de vége az Árpád-házi vérvonal őrzésének, nincs megváltó király, nincs magyar felemelkedés. De ami ennél is fájóbb, hogy nincs többé A Gondnokság, és senki nem old fel minket hónapról hónapra a magyar közélet nyomasztóan abszurd fordulataiból – hacsak egy váratlan húzással valamikor nem derül ki, hogy a komplett évad csak álom volt, mondjuk Attila lázálma. A lehetőség mindig itt van, A Gondnokság tizenöt epizódja mindazonáltal egy komoly vállalás eredményes teljesítése, amihez méltó a csúcson abbahagyni.