1x08 (évadzáró): Az ős-székely
A Gondnokok – mivel központjuk Anjou-átjáróházzá alakult – átköltöztek az ősök bázisára, ami azt jelenti, hogy az évad utolsó része nem a Sufniban, hanem a Katona nagyszínpadán játszódik. Ugyan emiatt ezúttal nincs részünk az ismerősen hangulatkeltő feliratokban – amik az alagútrendszerben kísértek minket a Gondnokok főhadiszállására –, van viszont színlapunk, az alkalomhoz illően igazi Star Wars-os betűtípussal az áll rajta: nyolcadik rész – ameddig az említett filmszéria minden várakozás ellenére nem jutott el (egyelőre). Napfelkelte előtt a legsötétebb a hajnal – a Gondnokok hasonló, megszokottan semmitmondó és szórakoztató közhelyek kíséretében, „megfogyva bár, de törve nem” folytatják küldetésüket, hogy megszülessen a szent kamatyolás. Persze minden rágóguminak olyan ízűnek kell lennie, amilyennek azt elvárja a csámcsogó fogyasztó, így a happy end kipipálható, de kapunk mellé extrákat – mint amikor Esmeralda visszanyeri a látását, ellenben Jose Armando megvakul.
Bár ezúttal a Gondnokok nem estek hosszas kábulatba, és kifejezetten minimális szinten zajlik az épp trónoló politikai kurzus baklövéseiből táplálkozó szellemes közéleti adok-kapok, azért megnyugodhatunk: hőseink nem voltak tétlenek. Az ős-párt leutaztatták Pécsre, a Hotel Kikeletbe, szereztek nekik ingyen masszázst, full extrás kiszolgálást, mindent, ami szerintük – ez a „szerintük” továbbra is szüli az abszurd helyzeteket a férfi és a nő között, hiszen a Gondnokok párkapcsolatok iránti érzékenysége nem mutat túl a „be kell dugni, oszt’ jónapot”-on – ahhoz kell, hogy megtörténjen a virágágyásos játék. Ezúttal biztosítékunk is van arra, hogy a játék eldől: egy 53 percről induló visszaszámláló – ennyi idő van a szent egyesülésre, vagy lőttek a vérvonalnak. A helyzet izgalmas, hiszen pillanatok alatt realtime-úvá formálja a sorozatot, de az alkotók – sajnos – nem lovagolják meg a 24 című sorozatot világsikerekig röpítő ötletet. Az utolsó rész azonban ennek ellenére is pörgősre és szemtelenül szofisztikáltra sikeredett.
Ezúttal nem a köztársasági elnök plagizál, hanem őt plagizálják – az Ősanyának gyanús is, hogy miért ugyanaz a szakdolgozatuk –; a kukába hullik a Balaton-felvidék szőlő- és bortermesztését felvirágoztató terv, de nem csak rombolnak, építenek is a Gondokok: kiderül például, hogy ők húzták fel a Horthy-szobrot – miközben továbbra is szövik a világirányító Nemzeti Septagon tervet. Aktualitások finoman szellemes kiforgatása helyett ezúttal inkább a high-tech irányba megy el a magyarvér-gondozók története, elvégre ki kell aknázni az új bázis adta lehetőségeket. Van például térforgató, amivel a párhuzamos vágást könnyedén felülmúlva képes egyszerre két szálon zajlani a történet, Attila pedig elkészült a fémvázra épített, szerves külsővel felruházott, táv- és manuális irányítású robotjával (Tenki Réka esetlenné tördelt mozgással egészen élethűen ábrázolja a mesterséges gépet – a legnagyobb sikert az irányítóközpontba szerelt rózsaszín gomba aratja; nos, az is kiderül, miért pont rózsaszín…), Zsolti pedig elszánt akcióhősként, kérlelhetetlenül sajátítja ki a reflektornak álcázott ágyút.
Szüksége is van rá, hiszen ezúttal rengeteg a harc és az akció. Miközben az ős-szülők agyát a szemszippantó szivacsosítja, Anjouk és Gondnokok lépten-nyomon megütköznek egymással. Vera meg is sérül, karját szinte csonkká rágja egy, az ellenség oldalára hipnotizált szobalány (Pálmai Anna a kedves kiszolgálót pillanatok alatt elvetemült végtagfogyasztóvá változtatja), de néha a Kis Kun is felbukkan (Kovács Gergely vehemens titokzatossága olyan misztikus, mint a Mulholland Drive-ban váratlanul felbukkanó, hamburgeres mögötti ősember) rendbe téve egy-egy szituációt.
A kettyintés csak nem akar összejönni, sőt az Ősanya az Ősapa orra alá dörgöli a libidógyilkos fordulatot is: „olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél”. Aztán egy házi masszázzsal mégis kezdetét veszi a szent ovuláció, amiről kiderül, hogy csak Anjou-bűvölet. A Gondnokok közbeavatkoznak – a ütközet döntetlennel zárul. Attila a fejébe veszi, hogy mesterségesen termékenyíti meg az Ősanyát, de kiderül, hogy a kémcsőbe hibernált sperma fertőzött, ő azonban eltökélt, hiszen a sötét oldal megfenyegeti őt, hogy végeznek édesanyjával, ha nem az ő gyerekük születik meg. Endre persze elszánt és hithű főnökként átlendíti öccsét az értékválság ingáján, és feláldozza anyjukat a nagy célért.
A szórakoztatógép szállítja a fordulatokat is: kiderül, hogy nem Ádám az Ősapa, hanem a száműzött Endre, aki most kint fagyoskodik Ferenc József-földön. Így hát a Gondnokok, mintha végső csatába indulnának, eltökélik, hogy visszahozzák őt. De hiába sorjáznak a vibro-ironok, ha egész seregnyi, frissen feltámasztott zombi-Anjou támad rájuk. És ekkor lép a színre Feri (ez a második nagy fordulat)! Nyolc részt kellett várnunk, hogy életnagyságban láthassuk az eddig láthatatlan szereplőt, és Szabó Győző Speedy Gonzalest megszégyenítő pörgése és Bud Spencert is simán letaslizó sallerhalma nem csak, hogy kielégíti az elvárásokat, de az Anjoukat is rendbe teszi. A királynőhöz azonban kevésnek bizonyul, ám a Gondnokok között azért akad méltó ellenfél: besétál a Nagy Kun is a színre (Kun Vilmos a szürke köpenynek köszönhetően bár hasonlít az így felidézett Yodára, az élmény, amit a színész nyújt, messze felülmúlja a kultikus figurát), s mint tették azt anno Jedik és Sithek, egy-két villámcsapással lejátsszák az évezredes meccset – persze, hogy a jó porlasztja el a rosszat.
Minek a nyolc évados cécó, ha a nagyfőnök ezt ennyivel letudja? – merülhet fel a kérdés jogosan az értelmi mögöttest kereső nézőkben, de a konzervált entertainment csak pörög tovább. Nem úgy Endre agya, aki debillé fagyott Ferenc József-földön. A kiválasztott persze kiválasztott, ennek okán pedig legyőzhetetlen. Kiderül, hogy Endre már rég személyiséget cserélt a Kis Kunnal (arra nem kapunk választ, hogy ő hová tűnt), ugyanis neki már gép se kell az identitás-transzportáláshoz, úgy műveli, mint Jézus a gyógyítást: kézrátétellel. S így az Áron-szerepbe ragadt, nyújtott magyarsággal beszélő Ősapa, levetve láncait, végül egy franciaágyon egyesül az Ősanyával.
Vera közben elsiratta szerelmét (Pálos Hanna még mindig magával ragadó energiával bújja a billentyűzet-rab titkárnő egydimenziós hétköznapjait), Attila elvesztette ismeretlen édesanyját (Dankó István az akarnok önfejűségében még egy-két hollywoodi kifakadást is egészen elviselhetővé tett), Zsolti, olybá tűnik, sajnos magányos maradt (Ötvös András a nyolcadik részre tökéletes profizmussal egyensúlyozik a futballhuligán és az érző lelkületű utcagyerek között), Endre pedig permanens baklövéssorozatával sikerre vezette a Gondnokokat (Kocsis Gergely olyan finom precizitással tálalja az ostobaságot, hogy karakteréből még az is kitelik, hogy nála a tévedés is direkt van).
A végén nem feltétlenül kell nosztalgiával gondolni a szériára, hiszen rengeteg elvarratlan szál maradt. És bár a fősodort végül arcátlan szellemességgel lezárta a két rendező, Dömötör András és Kovács Dániel, a Dallas óta tudjuk, hogy a halál is átírható egy sorozatban. A Gondnokság, reméljük, nem jut a végeláthatatlan szappanoperák sorsára, de ha tévén néznénk, azt mondanánk: a folytatás igenis kijár. Addig is a nyáron – mint minden rendes sorozatnál – újranézhetjük az egyes epizódokat. Ha meg vége, legalább megtudtuk, milyen a theatertainment.