Kulcsdráma
Több szólamban
KULCSKÖLCSÖNZÕK
Harminc esztendõ alatt sem volt idõnk elfelejteni, milyen csalódást jelentett a Tóték után Örkény epikus elõzmények nélkül színpadra szánt komédiájának, a Kulcskeresõknek a szolnoki bemutatója. Bíráltuk - nem is alaptalanul - a darab szerkezetét, a fõhõsök, Fórisék házassági válságának megalapozatlanságát, s hogy hiába a megidézett álmodók, önhitegetõk és világbolondítók pellengérre állítása, a gyõzelemnek hazudott kudarc következményeinek kegyetlenül pontos leleplezése - a dráma két szintje, a cselekmény és a gondolat elválik egymástól. A lakáskulcs mûködésképtelensége körüli, túl hosszúra nyújtott, már-már bohózati kavarodást és a sorsunk zárjában üresen forgó jelképes kulcs alkalmatlanságát Örkénynek többszöri nekifutásra sem sikerült tökéletesen összepasszítani. De a tehetségekkel való gazdálkodásunk csõdjének össznemzeti következményeirõl, magyar gének szembetûnõen hibás mûködésérõl azóta sem sikerült senkinek jobbat írni. És közkeletû fogalommá lett a darabbéli kulcs félreérthetetlen, érzékletesen megjelenített kettõssége: hogy más a panellakások börtönét sem nyitó zsebbéli eszköz és más a menthetetlenül összebonyolódott sorsproblémák felfejtésére alkalmatlan - jelképes - kulcs.
Forgách András A kulcs című, közelebbről megnevezetlen műfajú darabjában a címadó tárgy a legkevésbé sem metafora. Konkrétan: a drámában névtelenül szereplő Báty pusztán egy eltervezett pásztoróra zavartalan lebonyolításához szeretné kölcsönkérni régen látott öccse lakásának kulcsát. Amit korábban, hasonló céllal már megszerzett, de rejtélyes módon el is vesztett, végül is könnyen pótolható tárgynak bizonyult. (Csak a harmadik felvonásban derül ki, hogy az elveszett kulcs időközben a Feleség retiküljébe vándorolt: ennek köszönhető, hogy az Öcs lakásához neki is van kulcsa.) Ezáltal a kulcs most már hármuk számára is alkalmas (lenne) a kölcsönkégli sivár édenének a megnyitására, feltéve, ha a lakástulajdonos nem gördít akadályt az eltervezett akció végrehajtása elé.
A szerző - a kortárs magyar színházi gyakorlattal, sőt Örkénnyel is ellentétben - már a bemutató előtt megdicsőült a darabjával. 2004-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Édes anyanyelvünk pályázatán (megosztott) első díjban részesült, az idén pedig kizárólag a nyomtatott szöveg ismeretében, a Színházi Dramaturgok Céhe ítélte művét az év legjobb drámájának.
Különösen ez az utóbbi lovaggá ütés - a legautentikusabbnak tekinthető drámabíráló testület nyilvános elismerése - csigázta fel várakozásunkat. Jó volt hinni - elhinni -, hogy a Jászai- és Szép Ernő-díjas Forgách András, színházi életünknek ez a fáradhatatlan, all round szakembere, a rangos és rutinos fordító, tapasztalt dramaturg, sikeres átdolgozások és jobbára ugyancsak irodalmi ihletésű, önálló darabok szerzője most végre megtalálta a kulcsot saját korához, kortársaihoz és önmagához.
Rettenetesen tetszett, amikor valahol azt olvastam, hogy Forgách első látványos szakmai célkitűzése viszonylag hamar teljesült azzal, hogy a dramaturg és fordító neve (már jó egy évtizede) felkerült a plakát aljáról a tetejére. Kortárs drámaíróink közül viszonylag kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy valamennyi - de mindenesetre, tucatnál több - darabjukat bemutatták, és talán az sem mellékes, hogy a sok társulattal munkakapcsolatot tartó bennfentes szerző több művével bekerült a nyomtatott kortárs drámai antológiákba is. Drámáit különbözőképpen jegyzett pesti és vidéki színházakban olyan rendezők állították színpadra, mint Vincze János, Fodor Tamás, Zsótér Sándor, Czeizel Gábor és most (gondolom a szerző nagy örömére és büszkeségére) Ascher Tamás.
Akiről egy, a kortárs magyar dráma helyzetét taglaló cikkében Forgách fontosnak tartja megemlíteni, hogy eddig "nemigen dolgozott ún. mai magyar szerző darabjából, Spiró-, Kornis- és Forgách-darabot is dobott már vissza - és jól tette -, mert ő soha nem problémát választott, hanem darabot, és nem ťa mai magyar dráma ügyétŤ akarta megoldani munkásságával". Ez Forgáchnak azért is rokonszenves, mert ő maga, bár ízig-vérig, tehetsége minden porcikájával színházi ember, egyes szám első személyben is tiltakozik a mai magyar drámát megillető mindennemű pozitív diszkrimináció ellen. Beéri azzal, hogy elfogadják, ha olyan emberekről ír, akik történetesen ma élnek. De ugyanakkor, sőt ettől függetlenül ragaszkodik ahhoz a jogához is, hogy egy zaftos középkori történetet, vagy egy nagy magyar író 67 év előtti szerelmi történetét állíthassa színpadra. Ennek jegyében idézte meg korábban Vitelliust, adaptálta Dosztojevszkijt és Kafkát. A Stúdió "K"-ban Danilo Kiš művével és emlékével viaskodott. Mára - végre? - beérte és megidézte a maga megélt korát: a Kamrában bemutatott A kulcs itt és ma, hangsúlyozottan a rendszerváltás után játszódik. Ezt én magam akkor is lényegesnek tartom, ha a szerző (változatlanul) majdhogynem elhanyagolhatónak hirdeti. Egy vele készült interjúban legalábbis azt állítja, annak, hogy a szövegben a szereplők említik a rendszerváltást, nincs "ekkora" (mekkora?) jelentősége, "abból a szempontból, hogy elsősorban élőlényeket kell látnunk a színpadon, akik mindegy, hogy mikor éltek". (Molnár Csaba e-mail interjúja a Litera irodalmi portálon, 2004. szept. 21.)
Az első jelenet biztatóan igazolja nemcsak a színház és a rendező darabválasztását, de a mi várakozásunkat is. A színhely kávéháznak minősített, rideg, de meglepően nagy ételválasztékkal rendelkező presszó, ahol Öcs és Báty viszonylag hosszú idő után, nem egészen véletlenül találkoznak. Az idősebbik fivérről perceken belül megtudjuk, hogy a közelmúltban meggazdagodott, családos vállalkozó, a fiatalabb viszont jóval szegényebb (és szabadabb) íróféle. A jobb módú, némileg enervált férfiú, aki zűrösebb egzisztenciájú öccsének a kulcsára hajt, boldogtalan életművész. Igényt tart az ételek és italok legszélesebb körű választékára anélkül, hogy valóban kedve lenne a megszerezhető kínálat elfogyasztására. Randevúra készül, de sem szerelem, sem szenvedély nem fűti, még a pillanatnyi kéjvágy is csak mérsékelten. Inkább csak arról van szó, hogy hazamenni gyűlöl, és nem szívesen hagyna ki egy éppen kínálkozó alkalmat a szeretkezésre. Az ügy fontosságának hiányára vall, hogy öccse pillanatnyi vonakodásának hatására már-már eláll a tervtől, és mire mégiscsak kézbe kapná a kulcsot, önmagát szerethetetlennek és az egész akciót oka fogyottnak érzi. A fiatalabb fivérnek látszólag kevesebb oka van az elégedettségre, de alapjában mégis ő az, aki jól érzi magát a bőrében. Szeret enni, inni, de még unatkozni is, élvezi, hogy őszül, és némi büszkeséggel hangoztatja, hogy "leszokóban van a hazugságról".
Nemcsak a cselekménye sovány a jelenetnek, de kettőjük párbeszéde is (látszólag) tét nélküli. Ennek ellenére a dialógus első perceiben létrejön és töretlenül fokozódik a feszültség. Múltbeli emlékeken kívül tegnapi és mai féltékenység is táplálja, és kitart még akkor is, amikor már igazából nem várunk semmiféle robbanásra. A hétköznapiságában is költői, vagy legalábbis stilizált nyelvet élvezzük, amiben nem jelzők és nem metaforák, hanem jellegzetes fordulatok táplálják a jelenet feszültségét. Lankadatlan, éber figyelmünkben leginkább a Bátyhoz hasonlítunk, "aki úgy alszik, mint egy húr, amit kifeszítettek." Azután a húron előkerül egy-egy csomó: dugáruként felbukkan egy-egy szembeötlően aktuális főnév vagy félmondat. Nemcsak afféle idézhető szellemesség, mint hogy mindkét fivérnek fontos a pénz, csak a Bátynak több van belőle, hanem olyan, súlyosabb tartalmú ítélet, amely kizökkenthetné a sínről az addig zavartalan "small talk" menetét. Elhangzik például, hogy az Öcs rosszabb anyagú (ember, jellem?) lett a rendszerváltozás óta. A megállapítás eléggé súlyos ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen: vajon mikor és miért következett be a változás? De ezen a ponton - és nem csak itt - Forgách cserben hagyja a nézőt. Lehet, hogy az imént idézett interjú szellemében komolyan gondolja, hogy a cselekmény akár a miénket megelőző Kádár-korszakban vagy a jövőben is játszódhatna? De akkor miért hivatkozik a rendszerváltásra, miért idézi a fivérek gyerekkorából a kommunizmust, utal a levegőt mérgező zsidózásra? Forgách tapasztaltabb és intelligensebb dramaturg annál, mint hogy kizárólag eligazító dekórumoknak használná az ilyen és ehhez hasonló időbeli fogódzókat. Az sem lehet, hogy az akadékoskodó kritika vitorlájából kívánná ily módon kifogni a szelet. Várakozunk tehát tovább, most már kissé türelmetlenebbül, az immár kikerülhetetlennek látszó megfejtésre.
A második jelenet azonos helyszínen és szereplőkkel zajlik. Funkciója a fivérek közti konfliktus kibontása helyett a sokféle (új) bonyodalmat kínáló harmadik felvonás előkészítése. Az ily módon meghosszabbított expozíciót követően az Öcs lerobbant lakásában az író ránk zúdítja hősei és a körülöttük nyüzsgő, inkább csak körvonalazott, mint jellemzett epizódfigurák minden magán- és közbűnét. Az Öcsről a Bátynak átjátszott, vagy átengedett szerető jelenlétében kiderül, hogy inkább a fiúkat szereti, a Báty - nem először - megcsalt felesége, kulcsa és igaza birtokában mindent elkövet, hogy szerelem és szeretet nélkül is megtartsa a család jólétét biztosító, szerethetetlennek minősített férjet. A hálás kabinetalakításra módot kapott buzi-kurva (Kovács Lehel e. h.) és a véletlenül a cselekménybe cseppent pizzafutár (Rajkai Zoltán) egyszerre képviselik ifjúságunk kisiklott tehetségeinek különböző köreit. A kölcsönlakás egyetlen szobája valóságos panoptikummá fajul. A véletlen összesodorta társaságban akad, aki tehetségesen zenél, csak éppen nem sikerül érvényesülnie, van, aki az alvilággal tart kapcsolatot, akit meglopnak, aki sikkaszt, aki narkós - közös bennük csak az, hogy sorsuk a teljes felvonás tartama alatt hidegen hagy. Pedig Forgách nagyon tudja a szakmát. A fivérek idős, elesett szüleinek betoppanásával még a darab végére is tartogat némi dramaturgiai meglepetést. A félig hibbant Apát támogató Anya ajándék grillcsirkéje éppen olyan értelmetlenül lebeg a térben, mint a korábban unaloműzőnek elfogyasztott fű. Csak az nem derül ki az egyre forgalmasabb és forgatagosabb, félreérthetetlenül jelen idejűnek szánt, és tagadhatatlanul szórakoztató darab végére, hogy mindez megtörtént-e, megtörténhet-e, s ha nem - ami önmagában még nem minősíthető hibának -, mi végre ez az egész. Az abszurd drámák költészete elfogadható mentséget kínálna, de a földhözragadt valóság tudatos stilizációját kevésnek éreztem. A világunkat megzavaró és meghatározó káosz s tudatosan vulgáris érzékeltetése sok is, kevés is egy dráma mondanivalójának.
A kulcs vitathatatlan érdeme, hogy a világot nem egyszerűsíti le a jók és rosszak didaktikus párharcára. De a világirodalom hagyományaira támaszkodva mégiscsak szeretnénk tudni, ki a darabban a tettes és ki az áldozat. Kivel lenne érdemes - akár csak percekre - azonosulni? Az előzmények sodrában Forgách felteszi azt a kérdést is, hogy ki hagy cserben kit. De mivel a válasszal adós marad, kénytelenek vagyunk azzal beérni, hogy úgy látszik, a kérdés nem - csak? - a hősökre vonatkozik, és feszengve gondolunk arra, hogy úgy látszik, valamennyiünket cserbenhagyott a józan ítélőképességünk, erkölcsi arányérzékünk, és szabadságunk birtokában valamennyien rosszul választottunk. És ezzel valójában mégiscsak visszakanyarodtunk Örkénynek a magyar gének hibás működése vizsgálatához. Ámbár éppen az anamnézis túlságosan általános és felületes ahhoz, hogy a diagnózis igazán meggyőző legyen.
Ascher Tamás nem igyekezett értékén felül rendezni a darabot. Nem keresett és nem is fedezett fel benne elhantolt mélységeket, viszont maximálisan kihasználta a dialógusok verbális értékeit, mívességét, fordulatosságát, szellemességét. A szereposztás érdekessége, hogy az ilyen típusú figurát álmából felkeltve is hibátlanul alakító Máté Gábornak olyan partnert választott, mint Fekete Ernő, aki az első jelenet elejétől a harmadik leleplező fordulatáig képes meglepni a nézőt. A Báty enerváltságával szembeszegezett életrevalóság váratlanul fordul a visszájára, és a látszólag szimpla figuráról sok mindent elhiszünk. Csak azt nem, hogy tehetséges író lenne. (Ezt azonban nem feltétlenül kell az alakítás rovására írni: feltételezhető, hogy Forgách és Ascher éppen erről kívántak bennünket meggyőzni. Már csak azért is, mert Forgách kommentárja szerint az Öcs olyan ember, aki véletlenül író...)
A hálás kabinetalakításokra kínált lehetőségekkel a társulat tagjai nem egyforma lelkesedéssel éltek. Vajdai Vilmos bölcs és indiszkrét Pincére például több mint telitalálat: a vita rezonőrjeként önálló színészi teremtés. Elhiteti velünk, hogy nemcsak két különös vendégéről, de a világról is megvan a maga tapasztalatokra alapozott egyéni véleménye. Fullajtár Andrea viszont, aki Csalog Zsolt monodrámájának megrendítő előadásával úgy robbant be a Katona társulatába, hogy szinte meg sem lepett a Médeia remeklésével, szemmel láthatóan feszengett a Feleség érdektelen szerepében. Jellemével nem feltétlenül volt összhangban a férj pásztoróráján való, érzelmileg indokolatlan megjelenése. Pelsőczy Réka, akit mostanában jobbnál jobb szerepekkel kényeztet a színház, könnyedén, kellemesen és rutinosan teljesítette a fivérek kissé excentrikus szeretőjének feladatát. Szacsvay László és Lázár Kati szülőpárosa viszont azzal nőtt túl a darabzáró jelenetben kínálkozó kabarékoordinátákon, hogy a szerepek és szövegek nyilvánvaló komikumába belecsempészik a két öreg sorsának tragikumát is. Az előadás vizuális effektusai - Khell Zsolt tudatosan jellegtelen díszlete és Szakács Györgyi harsány jelmezei - a reális környezetben is érvényesülő irrealitást hangsúlyozták.
Nem vagyunk annyira elkényeztetve irodalmi igénnyel írott, szórakoztató mai darabokkal, hogy ne örüljünk A kulcs Katona József Színház-beli bemutatójának. De méltatlan lenne az író tehetségéhez, dialógusteremtő hatalmához és megvallott szándékához is elhallgatni a csalódottságot. Kellemes, ámde felejthető estét töltöttünk többre érdemes jelesek társaságában.
FÖLDES ANNA
A FÁJDALMAK SZILÁRDSÁGA
Két mai kinézetű és beszédmódú alak társalog a Belváros (?) egyik divatosan jellegtelen, rideg-modern vendéglátó-ipari helyiségében. Sosem szólítják néven egymást, de az idősebbik olykor le-Cicvarek-ezi a másikat, kifejezetten bántó éllel. Egy idő után megtudjuk: testvérek. Az öcs - Fekete Ernő - afféle laza humán értelmiségi (mint később kiderül: színházi író): borosta, csapzott üstök, kopott aktatáska; a gyűrött ing alatt póló, a zakó gallérján pulóver. A báty - Máté Gábor - rosszkedvű vállalkozó (valószínűleg sikeres üzletember): tüskefrizura, finom anyagok, szürke-fekete elegancia nyakkendővel - jelmez: Szakács Györgyi.
A beszélgetés voltaképpen folyamatos szócsata, melynek gördülékenysége, gyakorlottan szellemes sziporkái arról árulkodnak, hogy az aktuális párbeszéd egy nagyobb lélegzetű, több évre visszatekintő, összegyakorolt játszmasorozat része. Ugyanerre vallanak a beszélgetést tematizáló báty számonkérő-erőszakos intonációjú mondatai, a rendszeresen kitartott mondatvégek (de az öcs replikáinak lezárásául is többször kívánkozik vessző, mint pont): olajozottan működő vagdalkozások, kérdésekben a válasz, valódi érdeklődés még nyomokban sem. Van viszont - a báty részéről - valami múltba vesző testvéri sértettség, mellette pedig a lenézésbe burkolt folyamatos irigység, amelyet a "rendes" életforma kellékeivel körbebástyázott egyének szoktak érezni a náluknál szabadabb formák iránt vonzódó embertársaikkal szemben. (Undoksága mindazonáltal nemcsak öccsének, hanem az egész világnak szól. Ő az a fajta kekec, aki a pincérrel végigsoroltatja a teljes whiskyválasztékot - a felsorolást flegma megjegyzésekkel kíséri -, majd homlokráncolva erőlködik, hogy találjon egy itt el nem hangzott márkát, s végre ismét legyen alkalma reklamálni, ám végül megjegyzi: tulajdonképpen mindegy is, hiszen úgysem iszik semmit.) Öccsével szembeni fölényeskedését nem befolyásolja a tény, hogy ő jött kérni. Szüksége volna ugyanis az öcs lakáskulcsára, bizonyos egészségügyi légyott lebonyolítása céljából. (Mint később kiderül, ennek alanya, nyilván nem egészen véletlenül, az a nála jóval fiatalabb lány, aki nemrég még az öcs barátnője volt.)
A dialógus ellenállhatatlan humora és a mögötte bujkáló szomorkásság két remek alakítás által válik színpadi groteszkummá. Máté Gábor báty figurája egyszerre elviselhetetlenül utálatos és szeretni valóan boldogtalan, ugyanakkor éppen elég okos ahhoz, hogy a kettő összefüggéseit világosan lássa. Gesztusai egyértelműek: szívesen ül féloldalt a széken, átvetett lábakkal, a támlára könyökölve; undokságai hatását felhúzott szemöldökkel, metsző tekintettel, megfeszített arcizmokkal várja. Arroganciájához életfilozófiát kovácsoló eszmefuttatásában Máté nemcsak a cinizmust, de a figura intellektualitásának egyik fontos elemét: öniróniáját is megmutatja. Fekete Ernő öcs figurája sokkal mosolygósabb, játékosabb. Kölykös elégedettséggel fal be és ereszt le a torkán mindent, amit sikerült a testvérével megrendeltetnie; örömét leli bátyja bosszantásában, akit irritál a "madártejre kaszinótojást" szabálytalansága. Pajkos képpel kéreti magát kulcsügyben, de - legalábbis a nézőben - nem hagy kétséget afelől, hogy teljesíteni fogja a testvéri kívánságot, ő ugyanis a bátyjánál sokkal érzékenyebben megéli, hogy minden látszat ellenére is mélyen közük van egymáshoz. (Kettejük közül ő az, aki hajlandó a szép emlékekre is visszagondolni közös múltjukból.)
Ha valaki nem tanulmányozta előzetesen a színlapot (vagy magát a művet), az előadásnak durván a feléig azt is gondolhatná, hogy Forgách András (ismét) kétszereplős darabot írt. (Illetve a kötélidegzetű, fád pincér Vajdai Vilmos által megformált mellékszerepét is beleszámolva: háromszereplőset.) Az Ascher Tamás rendezte nagyszerű tempójú játék első két jelenetébe - változatok a témára: az első kulcs nélkül, a második kulccsal - a külvilág alig-alig szüremkedik be. Az írói szándék szerint a néző sem beavatottként van jelen: hall, amit spontán módon hallana, ha mondjuk a presszó szomszédos asztalánál ülne, de a kedvéért nem kerülnek a szövegbe felvilágosító célzatú magyarázatok (így maradnak névtelenségben a főszereplők, szaggatottak az utalások). A két színész jelenlétének ereje, egymásra koncentráló figyelme, a repetitív játék öröme határozza meg az első két jelenetet, hogy azután a harmadikban a háttér sokszereplős puzzle-jából is - megannyi nagyszerű karakteralakítás révén - felvillanjon néhány részlet.
DÖMÖTÖR ADRIENNE