„…nem elég jó”
Széteső szerkezet, emlékezetes pillanatok.
Az első rész (amit szünet nélkül követ a második) zárásaként hangzik el Müller Péter Sziámi Tapasztalat című dala, amelynek első sora - Jó, de nem elég jó - pontosan illik az előadásra. Jó - lenne az ötlet, hogy az ezer sebből vérző, s mindannyiunk életében fontos szerepet játszó egészségügyről készüljön színházi kórkép, de maga a produkció szintén ezer sebből vérzik, s nem elég jó.
Tudható, hogy az alkotók - beleértve a Katona József Színház és a Szputnyik Hajózási Társulat kéttucatnyi színészét is - igen széleskörű anyaggyűjtéssel fogtak munkához. Felhívásukra több mint hatvan néző küldött nekik kórházi, egészségügyi tapasztalataikról szóló történeteket; a színészek rövidebb-hosszabb ideig mentősöknél, kórházakban s egyéb egészségügyi intézményeknél orvosok és ápolók mellett gyűjtöttek közvetlen tapasztalatot a gyógyító munkáról; s nem utolsósorban számos egészségügyi dolgozóval készítettek - összességében 35 órányi - riportot. A sok adatból, sztoriból és élményből három hónapos próbaidőszak alatt születtek meg azok a jelenetek, epizódok, dalok, kórusszámok, amelyek igen-igen laza szövete alkotja a jelenlegi előadást.
Bodó Viktor előszeretettel használja a közösségi improvizációkra épülő darab(-előadás)készítési módszert, amelynek azonban számos buktatója van vagy lehet. Ha szilárd vázra sikerül felrakni a rögtönzésekből születő jeleneteket, akkor nagyszerű produkció jöhet létre (Egy óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról, Graz), ha a különböző stílusú, színvonalú és mélységű epizódok összerántására nem sikerül egy erős magot találni, akkor az előadás menthetetlenül szétesik.
Ez esetben három cselekményt összetartó eseményszállal is próbálkozott a Róbert Júlia - Bodó Viktor páros. Mindenekelőtt azzal, hogy az események középpontjába egy fiatalembert állítottak, aki a kórház és az egészségügy jelképét (is) jelentő, labirintusszerű intézményben anyja holtestét keresi. Menet közben egyre nyilvánvalóbb, hogy e fiatalember színházi rendező, s a darab végére egyértelmű lesz, hogy mindaz, amit látunk, egy próbálandó darab része vagy esetleg maga az előadás, tehát a kór- és színház világa fokozatosan összecsúszik (ezt lenne hivatott erősíteni számos olyan kiszólás, amely nemcsak az egészségügy, hanem a kultúra, az oktatás és a színház mostoha helyzetére is utal). Végül határozott dramaturgiai szándék érződik abban, hogy a kezdeti (ál) dokumentarista téma-megközelítést fokozatosan váltják fel az egészségügy anomáliáit egyre abszurdabb módon „leleplező" epizódok, míg a fiktív második rész középpontjába a halál, a halálhoz való viszony kerül.
Ezúttal is igaznak tetszik, hogy a három kevesebb az egynél, de ha csak egy magja lenne a produkciónak, az sem lenne elégséges ahhoz, hogy a nagyon különböző epizódokból szilárd szerkezetű kompozíció szülessen. Pedig a kezdés ígéretes. Egy baleset sérültjének ellátását bemutató jelenet videofelvételét látjuk, majd amikor a vetítővászon felmegy, a színen folytatódik a sérült élesztési kísérlete. Bár már ezalatt is feltűntek az előadás egészére jellemző zavaró tünetek, mindenekelőtt az eseményről beszámoló bandzsa riporter parodisztikus ábrázolása, illetve a főszereplő (Mészáros Béla) téblábolása, a cselekményt elindító közlés (az anya halálhíre) hangsúlytalansága.
A továbbiakban váltakoznak a megkérdezett szakemberek videonyilatkozatainak - többnyire komikumba forduló - részletei, parodisztikus jelenetek (főorvosi vizit, egészségügyi bizottsági ülés), közhely-szituációk (orvos-nővér aktus a liftben, beteg semmibevevése, nővérek látszattevékenysége), tér- és időkitöltő üres epizódok (Mészáros Béla és Jankovics Péter többszöri, azonos koreográfiájú, szótlan találkozása, a szereplők „zakatoló" vonulása), kórusműként előadott egészségügyi dokumentumok (eü-törvény, orvosi eskü, alaptörvény vonatkozó passzusa) stb.
Akkor születnek erős pillanatok, ha a szituációknak tétjük van. Ilyen például az elvált orvos házaspár jelenete (Lengyel Ferenc, Szirtes Ági), amelyben a férj kénytelen közölni volt feleségével, hogy rákos, miközben „mellékesen" gyerekről, tartásdíjról, pumpolásról is szót ejtenek. A tragikus témát ellenpontozza, hogy amikor a férfinak a daganat nagyságáról kellene információt adnia, egy sárga teniszlabda gurul át a színen, amikor meg az áttételekről, akkor egy vödörnyi fémgolyó potyog a színpadra. Hasonlóan erős Tóth Simon Ferenc monológja egy mentős lelkileg nehezen feldolgozható esetéről, vagy a fiatalember jelenete a proszektúrán, amely mindenekelőtt Czukor Balázs remeklésének köszönhetően egyszerre szorongató és nevettető. Jó összetartó epizódsor lehetősége van a Keresztes Tamás által játszott portás-mindenes figurájában és megszólalásaiban, ám a rendezés ezt a szálat igen hamar elejti.
Olsavszky Éva és Kun Vilmos jelenete az előadás legemlékezetesebb részlete. Groteszk humorba van csomagolva a beteg öregasszonynak és az otthoni teendőkkel egyedül nehezen boldoguló férjének a két ember összetartásáról, a szelíd zsörtölődésbe rejtett búcsúról szóló epizódja. S amikor az öregember a látogatás végén menne el, útját köröskörül elállják a betóduló hangszerek és muzsikusok, akik rázendítenek a már említett Sziámi-dalra. Kár, hogy csak a kíséret pianóiban érthető Olsavszky és Kun éneke, holott épp az ő előadásukban lenne igazán erős a dal szövegének és a produkció egészének egymásra rímelése.
Különben az előadás legerősebb pillanata ez és a finálé, amikor a szereplők - dramaturgiailag ugyan nem éppen előkészítetten - zenélni kezdenek.