Herczog Noémi: Borbély vs Mészáros

Bőrpofa - kritika

...a játékstílus talán nem eléggé „beteg".

Stílszerűen a fenti cím olvasható a Kamra láncfűrészes gyilkosos bemutatójának frappáns plakátján. Borbély Alexandra és Mészáros Béla ugyanis a két főszereplő (Kaszás Gergőt most nem hívták), és e két név rögtön elég nagy ziccer, de talán ne tegyük fel a kérdést, hogy ez volt-e a szempont a szereposztásnál.

A láncfűrészben van horror potenciál. Utoljára a Cirkus Cirkör hozott belőle valamennyit a Trafóba, amikor legutóbbi előadásának horrorisztikus elemei közé becsempészte a láncfűrészes zsonglőrt, némileg fokozva a tétet és a „csak el ne rontsa!" okozta félelmet, amit rendesen a mutatványok alatt szoktunk érezni. Az érzékien magyarított „VRRRRRÜMM" láncfűrész a Kamrában is kulcsfontosságú horrorisztikus komponens, mivel Helmuth Krausser darabjának főhőse intim magányában Bőrpofának képzeli magát A texasi láncfűrészes mészárlás című kultikus horrorfilmből. De Krausser darabja nem arról szól, hogy mire képes az ember, ha sok horrorfilmet néz. A Mészáros alakította író kevésbé munkával, mint inkább álmodozással tölti idejét. Amíg barátnője keres rá, ő (láncfűrészes) szuperhősnek képzeli magát. Vagyis kétségtelenül kevéssé rokonszenves alteregót választ magának, a benne működő lélektan mégis bátran rokonítható azzal a mechanizmussal, ami egy kisemberből éjszakára Pókembert csinálhat. Bodó Viktor Kockavetője nemrég egy midlife crisisban szenvedő férfin keresztül mutatta meg ugyanezt egy, a hatvanas évek Amerikájából vett anyagon keresztül: hogyan változtatható tomboló őrületté a sivár, mindennapi unalom.

A túszdrámában rejlő erotika, a csaját foglyul ejtő, vért és bőrmaszkot fetisizáló sztori alapja egy bűntényről szóló újságcikk, amely egy müncheni férfiről számolt be, aki mintegy visszahódítási kísérletképpen túszul ejtette barátnőjét. Ez a hírecske olyasmi, mint a maga korában talán nagyobb visszhangot kiváltó Schmolling-eset, amelyből szintén készült dráma (azt Büchner írta, és szintén játsszák jelenleg a Katonában). A Krausser-darab mégis elsősorban klasszikus szuperhős-történet, annyiban kötődik speciálisan a horrorhoz, hogy talán leginkább ez az a műfaj, mely a fenséges fogalmára épít: arra a tulajdonságunkra, hogy ha biztonságban vagyunk, esztétikai gyönyört találunk a borzalom látványában, és örömünket leljük benne. Erre a tulajdonságunkra épít az előadás. Dömötör András rendezése a műfajon ironizáló elemeket - a félelemkeltő, hangulatfestő zeneeffekteket - találóan köti össze a főhős karakterrajzával, aki saját maga választja ki és teszi fel az adott pillanathoz leginkább illő számokat, hogy jobban meg tudja élni a pillanatot és a horrorisztikum szépségét. Ettől filmszerűvé válik az élete, és éppen ez volna a lényeg: hogyan lesz akció és horror az életből, ami különben valószínűleg kimerülne a megszokottnál későbbi időpontban történő sörvásárlások kalandjaiban. Ez a rendezői fogás azért is fontos, mert ezektől az ironikus és főként nem realisztikus hatásoktól hihetjük el, hogy akár végleg őrületbe is fordulhat a kezdeti abszurd szituáció.

A tét, ami a Cirkus Cirkör zsonglőrje számára a lankadatlan figyelmet jelentette, itt is pengeéles: nevettetés és félelem között ingadozik. Ezt a bizonytalanságot az előadásnak célszerű volna mindvégig fenntartania. Olyan ez, mint a texasi láncfűrészesből levetített részlet. A modernkori horror ezen alapköve, ami az őt megelőző horrorokkal ellentétben már nemcsak a rém csúfságából eredő félelmetességre, a nyílt színi borzalomra épít, hanem az ismeretlen, a meg nem mutatott erőszak szorongató erejére is - egyedül nézve talán még ma is félelmetes lehet. Közösségben viszont már feltétlenül „Z" kategóriás horror benyomását kelti. Úgyhogy az est legnagyobb nevetése a láncfűrészes gyilkosos filmbejátszás, miközben időről-időre el kellene bizonytalanodnunk azon, hogy vajon a barátnőjét túszul ejtő lovag gyilkosságot is tervez-e, esetleg bármikor belesodródik a horrorba, vagy csupán egy, a Bonnie-ját visszahódító Clyde, akinek a csaja bűntényekre izgul. Ehhez Mészáros Bélának olyan figurát kell teremtenie, aki egyszerre ártatlan gyermek, és ugyanakkor bármikor előjöhet belőle a perverz gyilkos is. Nagyon nehéz feladat félelmetesen játszani az őrület határán táncoló mini-Nérókat, ezeket a kizárólag kínzásra gerjedő, a szenvedésnek csak esztétikai oldalát szemlélő karaktereket, mert ahogy a horror is könnyen válik nevetségessé, úgy ez többnyire igaz az elsősorban félelmetes jelenségekre is - ez talán egyfajta védekező mechanizmus a részünkről. Emlékszem több nagyszabású előadásra a közelmúltból, amelyben a kínzás hiperrealisztikus jelenete félelmetes helyett nevetségessé vált. Itt erről nincs szó, nincs is nyílt színi kínzásjelenet, csak mindvégig fennáll a lehetősége. Dömötör András elegánsan ironizál a karaktereken, képesek vagyunk nevetni az őrült alapszituáción, Mészáros Béla szándékolatlanul sosem válik mulatságossá, Borbély Alexandra pedig akár egy Lynch-féle pszicho-horror szexi áldozata is lehetne, de amúgy isten igazából azért nem ijedünk meg. Ehhez talán - csak találgatok - nem megfelelő a kisreál pszichologizáló játékmód, amit Dömötör kiválasztott. Az előadásnak van humora, de a játékstílus talán nem eléggé „beteg". Esetleg az alapszituációnak megfelelő őrültebb, szürreálisabb, vadabb karakterformálás inkább be tudná járni a nevetéstől félelemig tartó sokféle regisztert.

Színház.net