Hétköznapi vérfürdő

„Na ezt, öcsém, ezt mindenkinek látnia kell! Ebben benne van minden, kristálytisztán, hogy milyenek az emberek, hogy mennyire szar ez a világ, ez aztán keményen odabasz. És ezt meg kéne nézetni mindenkivel, hogy megváltozzon ez az egész szar! Végre valami, ami nem köntörfalaz, hanem a szemünkbe vágja, hogy mi a stájsz!”

Valahogy így lehet a Bőrpofa – a VRRRRRRRÜMMM láncfűrésszel című darab Férfija is, miután megnézte Tobe Hooper A texasi láncfűrészes mészárlás című hírhedt szociohorror-klasszikusát. A szociohorror műfaj alapító filmjeinek egyike ez: látlelet egy társadalomról, amelyben a szörnyű közeg termeli ki magából a mihaszna áldozatokat miszlikbe aprító rémet. De igazából mindegy, hogy Bőrpofa vagy Jason Vorhees, esetleg Freddy Krueger vagy a kengyelfutó gyalogkakukk elpusztításán élethosszig fáradozó prérifarkas lesz az, ami kiváltja a Nagy Igazságra ráakadó aha-élményt. Mindazonáltal ez a fiatal férfi, aki vélhetően egy értelmiségi, egy íróember – gyaníthatóan meglehetős sikerdeficittel –, aki egy szürke lakótelep szürke lakásában éli a szürkébbnél is szürkébb életét egy szürke pincérnővel az oldalán, aki színeket legfeljebb egy bizonyos elfogyasztott alkoholmennyiség folytán felöklendezett hányásroham közepette lát az életében, szóval ez a férfi egy nap vásárol egy láncfűrészt.

Helmut Krausser darabjából akár hollywoodi film is születhetett volna, ám a szerző szerencsésen nem hajlítja szomorkás giccsbe és könnyen fogyasztható általános létértelmezési metaforába művét, hanem megmarad a szürke lakótelepi lakás négy fala között. A férfi barátnője éppen a nagy mutatvány közepette tér haza, amikor a férfi magára ölti a véres kötényt, a bőrből varrott maszkot és bekapcsolja az újonnan vett láncfűrészt (a használati utasítás kisilabizálását követően). Ebből nyilván kétségbeesés és konfliktus lesz, hiszen a nő, akit pár perce rúgtak ki az állásából, nagy hirtelen szembesül azzal, hogy eddig viszonylag normális barátja véres kötényben és bőrálarcban láncfűrészeli ketté a konyhai bútorzatot, mégis az egész annyira minimál, annyira kisszerű marad az utolsó pillanatig, hogy a férfi nem válik sem a társadalom áldozatává, sem semmilyen áldozattá, így minden magasztosságtól mentes marad az előadás: nem szólít fel szembenézésre, nem rág szájunkba semmiféle magvas mondanivalót a csúnya, csúnya közegről, ami elrontja szegény jó embereket.

Dömötör András rendezése elegánsan és biztos érzékkel csúszkál a bohózat, a groteszk komédia és az abszurd vígjáték regiszterei között. Horgas Péter egyetlen szélesvászonba zárja a piciny, egyszobás egyenpanelt – hátul a lakótelep éli a mindennapok, helyesebben a minden esték szokásos életét, pislog a tévé, felgyullad és leoltódik a szobalámpa, jönnek és mennek az autók –, a közönség pedig remekül szórakozik azon a vitustáncon, amit az egyéni szabadságharcot nyitó bőrpofabitorló folytat – saját maga ellen. Mert valóban olyan nagy szabadság egy tizennégyzetméteres disznóól közepén véres kötényben üvöltetni a zenét? Láncfűrésszel hadonászni a csillár alatt? Kéjesen felaprítani a berendezést, miközben a falon átdörömböl a szomszéd?

A férfi nem tesz mást, mint valami homályos ígéret reményében elherdálja a kevéske összekuporgatott vagyont, s az ígéret ugyan nem teljesedik be, de legalább rövid ideig a hatalom illúzióját adja. Mármint a saját maga feletti hatalomét. A Bőrpofa-álarccal, a vésztjóslóan zörgő láncfűrésszel az ember kimondhatja azt, amit nem lehet, megteheti, amit máskor nem tenne: elküldheti a szomszédot és a rendőröket a picsába, és egy pillanatra élhet. Még a sör is házhoz jön, végre lehet rendesen dugni – és még az ihlet is megjön a végére. Meg a kommandó és a halálos lövés. Önfelszámoló folyamat.

Mert egy maszkkal a fejünkön nem lehet élnünk. Az ember magát zárja be, és azt semmilyen maszk, semmilyen eszköz, semmilyen film önmagában nem nyitja ki. Az életünkhöz nem vehetünk kulcsot a boltban, nem fizethetjük ki könnyen közhelyekkel. S nem lehet a végtelenségig úgy magyarázni a szavakat és a jelenségeket, ahogy számunkra a legkedvezőbb – függetlenül azok eredeti jelentésétől. Mert magunkat meggyőzhetjük arról, hogy a mi kezünkben van a láncfűrész, s ideig-óráig meg lehet magyarázni a szűk környezetünknek, hogy a fekete valójában fehér. De az egész világot már nehéz lesz. Sőt: lehetetlen.

Mészáros Béla és Borbély Alexandra e. h. pontos ritmusban és tempóban, mindvégig feszesen, rendkívül közvetlenül, mégis stílusosan játsszák a másfél órás mini-apokalipszist. Játékuk hitelét jól szemlélteti, hogy hazafelé egészen gyanús, hogy néhány kabát alatt ott lapul egy láncfűrész. Mert nincs kétség afelől, hogy ez a Bőrpofa mindennapos műsor sok-sok kék-sárga fénnyel villódzó ablak mögött.

 

forrás