Színház - A tudás vágya - Gustave Flaubert-Forgách András: Dilettánsok

 Csupa finom és érzékeny játék (ráadásul komikus, bohózati intonációban) a Katonában a Flaubert-regényből (Bouvard és Pécuchet) készült Dilettánsok; van mit nézni: elsősorban is a perfekt színészi alakítások tömött sorát, másodsorban pedig azt, ahogy Forgách András adaptációja szépen visszaperli a dilettáns szó eredeti - és ma már keveset használt - jelentését, és gyöngédséggel meg szeretettel tölti föl. Pedig elmehetett volna az áthallások készségesen kínálkozó terepére - de ez sem neki, sem a rendező Ascher Tamásnak nem sajátja.

Csupa finom és érzékeny játék (ráadásul komikus, bohózati intonációban) a Katonában a Flaubert-regényből (Bouvard és Pécuchet) készült Dilettánsok; van mit nézni: elsősorban is a perfekt színészi alakítások tömött sorát, másodsorban pedig azt, ahogy Forgách András adaptációja szépen visszaperli a dilettáns szó eredeti - és ma már keveset használt - jelentését, és gyöngédséggel meg szeretettel tölti föl. Pedig elmehetett volna az áthallások készségesen kínálkozó terepére - de ez sem neki, sem a rendező Ascher Tamásnak nem sajátja.

Bouvard és Pécuchet, Flaubert befejezetlen, agyonkészült (saját bevallása szerint ezerötszáz könyvet olvasott el hozzá!) és a két főhős valóságos mozdulatlansága ellenére is pikareszk regénye két kishivatalnok, vagyis írnok nagy elhatározásának története: belevágnak a világ kínálta tudományos, művészi, történeti és egyéb kutatói kincsestár tapasztalati megismerésébe. Egy birtokon rendezik be fura "laboratóriumukat" - Khell Zsolt remek díszlete egyrészt a serény munkálkodást, másrészt a kuszaságot is mutatja képletekkel összefirkált falaival, a fal tetején "régészetinek" látszó hétköznapi, noha furcsa tárgyakkal, könyvkupacokkal a polcokon és a földön, egyszerre tágas és a minden irányból ránk zúduló tudnivalóktól mégiscsak zsúfolt terével. Két hatalmas fotel a két középkorú férfi birodalmában: a világ közepe. Itt olvasnak, jegyzetelnek, vitatkoznak, beszélgetnek, filozofálnak - tobzódnak a mindentudásnak álcázott semmittudásban, lubickolnak a butaság kínálta végtelenségben, a "reneszánsz ember" eszményének fonákjában, egyszersmind az enciklopédikus tudás megszerzésének növekvő lehetetlenségében.

Ártatlan és ártalmatlan önámítás ez; mindaddig, amíg föl nem bukkan a szűkebb környezet - a falusi figurák és jellegzetes notabilitások - és a tágabb, a történelem: az 1848-as francia forradalom, illúzióival és bukásával. Mert Bouvard és Pécuchet nem akar kivándorolni a világból - noha lelkesen-serényen a Mizantrópot citálják -, csak a szűk kis írnoklétet hátrahagyva a mindenség tágasságát kívánják birtokolni. Termesztenek és tenyésztenek mindent, főznek pálinkát, előfutárai a bio- és egészséges táplálkozásnak, de közben gyógyítanak is sajátos módszereikkel, a múltat is felszínre hoznák, kiásnak és elneveznek mindent, amire szót találnak valamely enciklopédiában. És közkinccsé tennék ambiciózus serénykedésüket, ezért vágnak bele a társaséletbe, amely hamar politikává és történelemmé tágul, amiért is kénytelenek hol magukra húzni a francia trikolórt, hol gyorsan visszakozni.

Máté Gábor az életrevalóbb és energikusabb Bouvard szerepében élvezettel, lelkesedéssel vág bele az újabb és újabb ismeretszerzési kanyarokba, és rántja magával az álmodozóbb, naiv Pécuchet-t, akinek persze csöppet sincs ellenére követni őt, sőt: Elek Ferenc alakításában örökkétetéz, vagyis rárak egy lapáttal, vagyis növeli a bajt. Az előadás egyik full bohózati epizódja, amikor a még szűz Pécuchet - főként Bouvard biztatására - első szerelmi élménye megszerzésén munkálkodik: a flegma és kissé értetlen cselédlány - Pálos Hanna e. h. - nem is érti, mire a nagy felhajtás. A nagy élménynek persze nagy ára van: fájó viszketés altesti tájon.

Máté Gábor és Elek Ferenc a nagy színpadi párosok közül való: brutális komédiai és lágy lírai futamokkal teli játékuk magabiztosan szervezi köréjük a társulat remek színészeinek karakterformálásait. Játékukat persze alaposan megsegíti Szakács Györgyi ismét gazdag, ironikus-jellegzetes jelmezvilága. Bouvard a kikapós özvegy kegyeiért pedálozik - "nodi Eszter szélesre festett szájjal, a közönségesség és a szerencsétlenség erős keverékével lavíroz a helyi "arisztokrácia" közepén. Fekete Ernő a politikai-társadalmi színváltásra mindig készséges gróf-kalandor, Nagy Ervin a helyi hatalmát termettel, frizurával és testtartással mutató polgármester. A két wannabe polihisztor körül szenvtelen otthonossággal mozog Szirtes Ági Germainje, és készséges buzgalommal Kovács Lehel Marcelje.

A befejezetlen regény színpadi befejezéseképpen - miután Pécuchet már egy jó kis írnoki másolásra tudna gondolni nosztalgikusan - a páros szépen elevez a csillagok felé... Szép.

Egy első vagy egy utolsó kérdés mégis hiányzik Ascher rendezéséből. Világos persze, menynyivel felsőbbrendű az ártatlan ostobaság az öntelt, zsarnoki és ambiciózus ártalmas ostobaságnál, amellyel teli a világunk, akkor, most és mindörökké; világos az is, hogy melyik a szeretetre, együttérzésre méltó. De az előadás részletgazdagsága - amelynek velejárója, hogy az epizódok nagyjából egyforma súllyal lépnek egymás sarkára - egyelőre nem emeli ki azt a közép- vagy súlypontot, amely az értelmezés maga. Így aztán leginkább a szórakozás mellett döntünk, és egy erős, profi, könnyed este mosolyt fakasztó és gyorsan múló emlékével távozunk az előadásról.