ÖRDÖGMALOM
A Borsszem Jankó közölte százhuszonöt éve A franczia ördögmalom című karikatúrát. Királyság, Forradalom, Császárság, Köztársaság kabinjait járatja a mini-óriáskerék. A politikacsinálók egyszer fenn, egyszer lenn. A gépezetet kisemberek hajtják, s a malom őket őrli.
Gustave Flaubert Bouvard és Pécuchet című befejezetlen regénykonglomerátuma kissé korábbi cselekményidőt érint (az író 1880-ban hunyt el). A szeszélyesen nagyvonalú könyv néhány motívumkötegét felhasználva Forgách András írt panoramikus színművet a Katona József Színház számára.
A Dilettánsok figurái igazi hétköznapi emberek, akár a címszereplőkről – eredetileg írnokokról – legyen szó, akár azokról, akikkel vidéki mindennapjaik az 1848 körüli években összesodorják őket. A község első számú tekintélye, a köpönyegforgató gróf is csupán aprócska társadalmi csavar. Fekete Ernőt megcsúfolja a lobogó vörös paróka, az alak pedig hol vörös, hol más eszméket csúfol meg. Az elrajzoltság félelmetesen nevetséges állapotában járulnak elénk – a térképzés folytán jönnek néha egészen közel a publikumhoz – az emberkert a kelleténél valamelyest sablonosabbra, egyben harsányabbra vett példányai.
Nagy Ervinre jellemzőbb, hogy szőrmók, mint hogy polgármester, a bű-báj méz-máz Ónodi Eszter özvegy Bordinnéja túlrúzsozott szájban összegeződik, Kocsis Gergely (a militáns Kapitány), Szirtes Ági (a helyén-van-az-esze Germaine), Tóth Anita (a rettegők rettegője Parasztasszony), Pálos Hanna e. h. (a kettyintést szinte észre sem vevő Amélie), Keresztes Tamás (a vérben forgó szemű Gorgu) szintén egy-egy vasat tart a tűzben. Mindegyiküknek jut alkalmas megmutatkozási lehetőség, a különféle csoportozatok is mulatságosak (egy óriási asztal lehetetlennek ígérkező, mégis sikeres becipelése, a „forradalomfa” ünnepélyesen idióta felállítása és feldíszítése, a Katonában jelenleg is játszott Molière-darabra, A mizantrópra /az előadásról szóló kritikánkat ld. itt - a szerk./ történő tartalmas utalás stb.).
A menekülési útvonal a szerepkettőzés, amely sokaknak kijut, s így maga Keresztes (Ismeretlen az erdőben), Rajkai Zoltán (Doktor/Fodrász), Lengyel Ferenc (Bérlő/Fűszeres), Dankó István (Tanító/Parasztember), Mészáros Béla (Plébános/Csendőrfőnök), Borbély Alexandra e. h. (Doktorné/Bérlőné), Kovács Gergely e. h. (Parasztlegény/Csendőr/Párizsi úr) egyik jelmezből a másikba gyorsöltözve térülhet-fordulhat, s legalább kettőt üthet egy csapásra. Az élclapi hatású kontúrozás nem feltétlenül árt, de nem is feltétlenül használ. Stiláris összerázódása kétségkívül erőteljes. Vajdai Vilmos (Jegyző) nem eredménytelenül próbálja kijátszani magát a sunyi hivatalnok sima álcája alól: cinikusan véleményezi is tetteit, s ha teheti, odafricskázza a magáét testi-lelki szövetségesének, a birtokügyletet háromnegyed-tisztességtelenül bonyolító Bordinnénak. Kovács Lehel Adófelügyelője beleolvad a karba, artikulációs problémáit kitüntetett pillanatokban legyőző, indulatból beszélni képes vadember Marcelje viszont XIX. századi irodalmi reminiszcenciákra is rímel, s majdnem-igazi drámaiságot lop a helyzetjelentés-jellemjelentés darabba.
A színpadi kavalkádot, sokszereplősséget kedvelő és uraló Ascher Tamás rendező a jól jelenetezett és – néhány linkebb bemondástól eltekintve – jól megírt szöveg lapjait egy krupié biztonságával dobálja színészeinek. Nyüzsög a színpad, szimultán mozgások kötik le a figyelmet. Egyik politikai játszma, parti követi a másikat, mindenki arra törekszik – egyénileg és kalákában –, hogy felülüsse a másikat. Született kártyás antitalentumtól a sipistáig felbukkan itt minden rendű-rangú egyén. A színességet az egyhúrú, kimunkált játék mellett Szakács Györgyi m. v. gomollyá kavargó jelmezei is biztosítják. Visszafogottan érvényesített fő koloritjukat a francia trikolór piros-fehér-kékje indázza, erre telepednek rá a további színek. Khell Zsolt m. v. díszlete porond is, színház is. Forgó, mindenfélével kiegészülő, átfútt épületbelső, a magánpraxisú, háztáji tudomány mulatságos csarnoka, amely könnyen nyitja magát külső helyszínné, és végül a jobb híján a történet fölé borított világegyetem is szépen ábrázolódik, mely – mint két holdbeli csónakost – talán befogadja kiűzetett, önmagukat is kiűző antihőseinket.
Máté Gábor (Bouvard) és Elek Ferenc (Pécuchet) sok irodalmi, színházi és filmen látott komikuspárra hasonlít egy kicsit, de valamennyitől elüt. A mindig a tutit megmondó, csak szinte mindig melléfogó Máté és a buzgó másodhegedűs szerepét alkalmanként felrúgó Elek a játék szempontjából legfontosabb közös tulajdonsága a halogatás. Máté kapitányi halogató, Elek a halogatás közlegénye. A nagyobb örökség folytán vidékre telepedett két jó barát írnok időérzéke, cselekvési és reagálási sebessége lassúbb az átlagnál (ahogy az a könyvek varázsában élő, minden lében kanál „polihisztorokhoz” illik is). E halogató hajlandóság keveri őket politikai és magánéleti bajokba, ám épp az általuk másképp mért és élt idő segít is rendbe tenni szénájukat. Amikor nem látnak más lehetőséget, az egyébként is sok líraisággal átszőtt rendezés időn kívüli éji-égi utazásra evezteti őket. A kilépés mégsem feledtetheti, mit hagytak maguk mögött. Máté fontoskodó Bouvard-jának hosszú esztendők sem voltak elegendők, hogy fennen hangoztatott adoniszi adottságaival meghódítsa a legkevésbé sem zárkózott nőiességű Bordinnét – és ezzel együtt mederbe tereljen egy birtoklási ügyet –, Elek pepecselő Pécuchet-je pedig túl sokáig cipelt szüzességének elvesztését időzíti rosszul, nem számolva az aktus nyomában fellépő altesti viszketés jelezte súlyos betegséggel. Ahogy kétféleképp nincs nője a két férfinak, úgy kétféleképp nem otthonosak a derűsen, önátadóan becserkészni próbált létezésben. Ez az erkölcsileg elég kényes, bár nem kikezdhetetlen, otthonos otthontalanság, e kicsinyes kívüllét konfrontálódik azzal a fenyegető, amorális otthontalansággal, amelyet történelem, társadalom elképesztően taszító, önmaguk visszáját eleve hordozó fordulatai mérnek rájuk.
Az előadás inkább tarka, mint mély – azt azonban nem felejti el tudatni: ha választani kell a kétféle elszalasztott boldogság és megroppanó erkölcs között, még mindig az első a jobb: önerőből szúrni el az életünket.