Gustav Flaubert (1921-1880), aki,  - mint tudjuk, maga volt Emma Bovary, azaz Bovaryné, írt egy történetet kora alakjairól és viszonyairól.  A regényből Forgács András kerekített  szín­mű­vet a  Katona társulata és Ascher Tamás rendező úr számára.  Eltelt majd kétszáz év, de csak a ruhadivat és a használati eszközök változtak mára. A színpadon megszületett a Dilet­tánsok című szerfelett mulatságos tragikomédia.

A darab főhősei, Bouvard és Pécuchet  - két ellen Vladimir és Estragon, ugyanúgy nem tudni, hogy jönnek-e, vagy mennek, vagy vágynak-e máshová . Ők nem Godot várják. Ők tevéke­nyek. Ők az értelmiség, a szellem emberei, akik, mint a tudás fő birtokosai, át kívánják ala­kítani környezetüket, rendszerezni a tudományos ismereteket, s arra is feljogosítva érzik ma­gukat, hogy mindezeket a gyakorlatban érvényesítsék. Bouvard – Máté Gábor – tohonyább és alamuszibb – Pécuchet – Elek Ferenc – örökösen sertepertél. Két remek karakter. Különbnek hiszik magukat másoknál, s beleszólnának környezetük dolgaiba. De a környezet az nem hagy­ja magát. Az idők – ahogy mindig is azok – érdekesek. 1848-at írunk, forradalmat, s az egyik társadalmi formáció követné a másikat, mert hát – ahogy mindig -  változásokat követel a nép.  A Katonában nincs statisztéria.  A tömeg sokszínűségét – zseniálisan -  színészek vezetik elő. Megjelenik itt a hét- és ünnepnapi élet összes szereplője: a doktor, a paraszt­asszony, a polgármester, az adószedő, a jegyző, a plébános, a rendőrfőnök. Így, akár valami­féle történelmi példatárban fölvonulnak a mindenkori zászlóvivők és a mindenkori zászlókö­vetők. Ahogy az idők kívánják, úgy igazodnak ők is. Teljesen leképeződött általuk korunk elmúlt két évtizede. A hatalomnak csak az elnevezése változik, maradnak ugyanazok a hatal­mon levők. Az 1848-as akkori kis- és középszerűségek fontosodó szépunokái. Az előző társa­dalmi rend kiváltságosa, itt a gróf (Fekete Ernő) feudális hatalmas, így lehet köztársasági barikádharcos trikolórban. Hát akkor ez milyen forradalom lehet, milyen társadalmi változás, ahol ugyanazok a figurák tevékenykedhetnek és ugyanúgy! De nem ez a tragikus, hanem a kisszerűség, az ostobaságuk, a szűklátókörűség, a kapzsiság, s a korrumpálhatóság, mert az emberi egymás közti közlekedés alfája és omegája, az erkölcsiség is satnya. Hát, igen! Eljött az Újkor alkonya.

Pécuchet megáll egyszer a színpad közepén és azt mondja : rettenettel tölti el fölötte a csilla­gos ég. Élt egy férfi Königsbergben (Königsbergből mára már Kalinyingrád sem maradt) , aki kereste a választ arra a kérdésre, hogy ki is ő és mi is ez a világ körülötte (ez  dolga lenne min­den megszületettnek) . „Mit lehet tudnom, mit kell tennem, mit szabad remélnem „ .  Immanuel Kantnak hívták.  Őt két dolog töltötte el egyre fokozódó tisztelettel és csodálattal: a csillagos ég felette és az erkölcsi rend benne. Az utóbbin olyasmit értett, hogy lehetőleg ne tegyük embertársainkat eszközünkké (Gyakorlati ész kritikája).

Gondolkodásunk nemhogy a végtelen felé, de egyre inkább a partikularitás tyúkóljába szorul. Az erkölcsi rend?  Ennek a fogalomnak jelenkori értelmén pedig ugyancsak elgondolkod­hatunk.