"SZŰZHÁRTYA MÉG HAGYJÁN, DE AGYHÁRTYA?!"

A Bouvard és Péchucet nem egy színpadra termett mű. Keserűség, pesszimizmus, a hülyeség megvetése árad belőle – de ettől még nem való színházba. Forgách András mégis megpróbálta a deszkákra erőltetni – kisebb-nagyobb sikerrel.

 Elek Ferenc és Máté Gábor háziköntösben, hosszú hálóingben, mamuszban ül egy-egy kopott fotelben, előttük két hatalmas könyv, ezekből "tanulnak" vívni. A meghajlást és minden egyéb ceremóniát ülve végeznek el – így kezdődik a Dilettánsok a Katonában. Körülöttük faltól falig, padlótól mennyezetig teleírt táblák, rajtuk krétával rajzolt képletek, ábrák, a legkülönbözőbb tudományterületekből. Ha a néző unatkozik, elfilozofálgathat az élet nagy képletein vagy megtanulhatja a nadragulya anatómiáját – és hát valljuk be, van idő unatkozni.

 A Katonában az első felvonás egy másfél órás előjáték az aktushoz: Bouvard és Péchucet csúnyán felsül minden vonalon. A nőknél és az életben egyaránt. Mert nem elég olvasni mondjuk a búzatermesztésről és a szerves trágyáról, a gyakorlatban a kettő egyesítése szarszagú termést eredményezhet. Nem elég elvben tudni, hogyan kell finoman szétfeszíteni egy nő combját, ha a gyengédség a gyakorlatban nem jön zsigerből. Ette a fene az egészet, marad a „már meg is volt?” csodálkozása. Mint ahogy a forradalomnál: a legszebb fát oda lehet adni a guillotine alá, de ha veszett az ügy, akkor nem kell már alatta állva hosszan szónokolni a szabadságról és a demokráciáról. Főleg, ha az okoskodás vége az, hogy a legjobb egy választásmentes demokrácia.

 Ilyen és ehhez hasonló gondolatok mozgatják Forgách András hőseit. Az abszurditást Ascher Tamás elrajzolt alakokkal társítja. A színpadon jelmezben és maszkban Ónodi Eszter a királynő, dús keble és bajuszkája, tekintélyes szemöldöke szinte felismerhetetlenné teszi, mint ahogy Fekete Ernő sem panaszkodhat arra, hogy nem kényezteti el a maszktár: vörös parókáját, rajzolt hetyke bajszát még a fiatal Darvas Iván is megirigyelhette volna a Liliomfi forgatásának idején – márpedig az ifjú Schnaps alakításához a magyar filmtörténet legnevezetesebb parókája dukált. S ha már itt tartunk: mintha az öltözékeket és a maszkokat teljes egészében ez a film inspirálta volna. Szinte azt várnánk, hogy megjelenik a jobb szélen Dayka Margit és eltüsszenti magát.

 A kordivat éles ellentétben áll a szöveggel. Forgách mai szlenget használ, hogy a 19. századi mű átiratával a mai korra kacsinthasson – Ascher ezt még tovább hangsúlyozza. Hosszan elemzik a színen a demokrácia nélküli demokráciát, a személyi kultusz, a gróf polgártárs valószínűtlen titulusa, a szent beszédben éltetett uralkodó, illetve miniszterelnök, illetve bölcs vezérünk felemlegetése mind-mind visongva röhögősen ismerős. Már csak az a kérdés, hogy van-e türelmünk kivárni, hogy a második felvonás elkápráztasson bennünket vagy feladjuk a szünetben. Aki nem menekült el, az jól járt. Csak az az előjáték ne lett volna olyan szöszmötölős…