A KISEMBER TRAGÉDIÁJA

Bouvard és Pécuchet, a hasonló című Gustave Flaubert-regény (1881) főszereplői kicsit emlékeztetnek Dobcsinszkijra és Bobcsinszkijra Gogolnál, vagy Rosencrantzra és Guildensternre nem annyira Shakespeare-nél, mint inkább Stoppardnál. Az előbbiekre azért, mert mindenbe belekotnyeleskedő balekok, az utóbbiakra meg azért, mert kísérletet tesznek a lét értelmezésére. A két barát - párizsi hivatalnokok - egy örökségnek köszönhetően birtokot vásárolnak vidéken, oda költöznek, és megkezdik évekig tartó foglalatosságukat, a világ tudományos fölfedezését. Mindent könyvekből tanulnak, és mindent kipróbálnak a gyakorlatban. A gazdálkodást, a régészetet, a geológiát, a matematikát, az orvoslást, a nyelvészetet, a jogot, a filozófiát, a politikát és így tovább. Termesztenek, tenyésztenek, kotyvasztanak, kuruzsolnak, delejeznek, ásatnak, közéletet élnek - és többé-kevésbé mindennel megbuknak. Annyi mindenhez nem értenek, hogy az már sokoldalúságnak számít. Mindenben csalódnak, mint Ádám a Tragédiában. És mindent újrakezdenek. Mint Ádám a Tragédiában. Nem szűnnek meg bízva bízni. A butaságról van szó, kétségtelen. De kinek a butaságáról? Csak bennük van-e a hiba vagy a teremtésben (a világban) is, az itt a kérdés.

Ha Flaubert tartalmakkal zsúfolt regényét, amely kérdésfeltevésének lenyűgöző tárgyi gazdagságával az emberi lehetőségek pikareszk enciklopédiája, Forgách András „extenzív totalitásában" akarta volna adaptálni, részint lehetetlenre vállalkozott volna, részint az olvasatlan nézők szemében nem moshatná le magáról a durva aktualizálás (hamis) bélyegét. Íme, néhány apróság találomra a regényből, Tóth Árpád fordításában. Bouvard és Pécuchet egyik első dolga önálló életük megkezdésekor a házi pálinkafőzés. „Utálom a köztársaságot", jelenti ki valaki. „A reformokra szükségünk van", így a másik. A nemzetőrök „katonai felvonulásokat tartanak", vegzálják a lakókat, akik berzenkednek „az őrjáratok cirkálásától", mert „a község nem nyughatott tőlük". A népnek „joga van megváltoztatni az alkotmányát", hangzik el, viszont „az alkotmányviták senkit sem érdekeltek". Az is kiderül, hogy a törvény szerint „törvényszéki bíró mindössze hatvanöt éves koráig" lehet az ember. Aztán: „Bouvard és Pécuchet undort érzett minden párt iránt, akár kicsi, akár nagy." Továbbá: „Franciaország vaskezekben akarja látni a kormányt. Mindannyian egy megváltó jöttét kívánták." Másfelől azt is látják, hogy „szemfényvesztők egész tömegeket elvakíthatnak". A végén pedig kiderül, hogy „Európát Ázsia frissíti föl", a változás „Keletről tart Nyugatra", és ebben „Kína szerepe" elsődleges. Ez utóbbit a befejezetlen regény hátralevő részének vázlatában rögzíti Flaubert.

Forgách Dilettánsok címmel önálló drámát ír, és elkerüli a publicisztikus Zeitstücköt. Az epika szabályai helyett a dramaturgia szabályait alkalmazza az évtizedes intervallumot átfogó, lineáris cselekményre, így sűrítve, szituációkban mutathatja be az amatőr polihisztorok folyamatos lázban égő tevékenységét, az átolvasott és átmorfondírozott éjszakákat, illetve a látogatók jelenlétében tartott bemutatókat, a fellógatással meggyógyított, ájult (részeg) beteget, a konyhaművészet elfuserált ételeit-italait, a házi múzeumban őrzött (hamis) régészeti leleteket. Önmaga kínálta szituáció Flaubert-nél az 1848-as párizsi forradalom, a demokratikus közösségi fellobbanás és a tűz elhamvadása a császárság bevezetésekor. A provincián az események kellően kisszerűek ahhoz, hogy illeszkedjenek az alapcselekményhez, és módot adjanak kisebb portrék - például a felkeléshez csatlakozó gróf és a korábban félig agyonvert, de az új hatalom szolgálatában gyanúsan kikupált lumpen - megrajzolásához. Forgách és a rendező Ascher Tamás kedvüket lelik ebben az életszerűen groteszk panoptikumban, amely az áthallások direkt erőltetése nélkül, az emberi természet és a társadalmi viszonyok örök modelljének felel meg. Ráerősítenek Flaubert-re, akinél érezni lehet, hogy nem a materiális és az ideális világ, a glóbusz és a kozmosz, a test és a lélek, a természet és a társadalom, az élet és a halál titkait bugyután kutató dilettánsok a leghülyébbek - az uomo dilettante egykor nem volt lekicsinylő fogalom -, mert ők legalább megérteni, nem kihasználni szeretnék a viszonyokat, amelyekbe belecsöppentek. Az előadásért felelős szellemes, intelligens és játékos alkotó kettős bár gyöngéden mulat az autodidakta „mindentudás egyetemére" beiratkozó balekok mindennapi csalódásán és csődjén, több lírai együttérzésre méltatja őket, mint a környező világ mihasznáit, bornírtjait és karrieristáit.

A színpad szerkentyűkkel és műszerekkel zsúfolt, nyitott és szellős tér, ami nem paradoxon, hanem Khell Zsolt bravúrja. Dolgozószoba, könyvtár, laboratórium és ebédlő egyszerre, virtuális falain tudományos képletek, egyenletek, ábrák, az elhúzható panelek mögött és a földön könyvek. Csigákkal, kötelekkel működő tárló és színházi függöny. Alkalomadtán köztérré vagy egyenesen a csillagos ég felé nyílik. A közönség felé is azáltal, hogy az első sorok mögé képzett átjárón a szereplők a nézők közé hatolhatnak. Állandó hullámzásban van a színpad, képlékenységét a szcenika és a csoportmozgatás egységesen szavatolja. Egy leengedett és artisztikusan megvilágított panel előtt a rivaldánál térdelő árnykép-tömeg a proszcénium-ácsolatra állított templomi szószékkel szempillantás alatt teremt misehangulatot. Ez csak egyike Ascher mesterfogásainak, amelyek markáns képek sorozatát állítják elő. A középpontban a színészek élő panoptikuma áll. Dau¬mier-kollekció. Minden figura elrajzolt, de csak annyira, hogy megőrizze életszerűségét. Parókák, póthajak, föltupírozott frizurák, bajusz-szakáll, hasprotézis, vastagított ajakrúzs. A ruhák Szakács Györgyi híres-neves stílus- és karakterérzékenysége jóvoltából testre szabottan egyéniek és korhűek. A színek, a formák és a koreográfiák összehangolása kompakt, lendületes tablókat hoz létre.

Ónodi Eszter egy vastag ajkú, közönséges perszónát, Vajdai Vilmos egy lenyalt hivatalnokot, Fekete Ernő egy joviálisan gerinctelen grófot, Szirtes Ági egy loncsos cselédet, Kocsis Gergely egy kackiás hadfit, Nagy Ervin egy rátarti polgármestert, Dankó István egy renitenskedő polgárt, Mészáros Béla egy-egy világi és egyházi funkcionáriust, Pálos Hanna egy blazírt parasztlányt, Lengyel Ferenc egy bunkó bérlőt, Rajkai Zoltán egy fürge fodrászt, Tóth Anita egy tortúrának kitett pácienst alakít karakteresen, s többen közülük - akár Borbély Alexandra és Kovács Gergely - szerepet kettőznek. Keresztes Tamás virtuózan lesz lumpen rongybaba-pofozóbábuból „tekintélyes polgár". Mindannyian együtt képeznek hiteles egyént és csoportot.

Máté Gábor és Elek Ferenc pompás, kancsal kettős a tapasztaltabb, kujon fölényt mutató Bouvard és a (játék egy pontjáig) szűz, naiv Pécuchet szerepében. Folyton jegyzetelő úriemberek, esendő balekok, karikatúrák, még híresebb viccpárosok is beléjük képzelhetők. Lírai aura veszi őket körül, ahogy nevelgetik az idióta Marcelt - a torzonborzan is szeretnivaló Kovács Lehelt -, aki végül karácsonyi angyalszárnyat növesztve felfűti a kazánt a hasznavehetetlennek bizonyult könyvekkel, miközben a világban csalódott barátok eleveznek a csillagokba. Az utolsó és általános benyomás: a költészet ujjának érintése.