Mi kell hozzá még?
Egy színházban ülünk, vörös posztóval borított széken, miközben musicaldallamok varietéhangulatot teremtenek a lassan megtelítődő nézőtéren. És kezdetét veszi az előadás is, de az eddigre megszületett könnyed miliőt pillanatok alatt lerombolja a vánszorogva húzódó jobb, majd bal oldali függöny. Az egyesével, homályosan villódzó fények és a színpadon is folytatódó székek között ülő három színésznő. Csecsenföldről mesélnek, az orosz harcokról, és bár tudjuk, mi lesz a vége – ott van a színlapon is –, van még valami torokszorító a levegőben.
Az előadás címe Nordost, ugyanaz, mint annak a musicalnek, ami 2002 októberében félbeszakadt, mert csecsen terroristák megszállták a moszkvai Dubrovka Színházat. És most erről van szó, erről a tragédiáról, amit három nő, Zura – egy csecsen terrorista, akinek a férjét megölték az oroszok a háborúban, és ugyanekkor elveszítette minden hozzátartozóját –, Tamara – egy orosz orvos, akinek ugyan férje visszatért a háborúból, de utána teljesen megtébolyodott, majd öngyilkos lett – és Olga – ugyancsak egy orosz családanya, akinek a férje által vannak benyomásai a csecsen harcokról – mesél el nekünk. Három különböző aspektusból, három teljesen másik irányból, három teljesen egyedi történettel, amelyek egyszer csak összefutnak. A Dubrovka Színházban.
Forgács Péter nem játszat a színpadon, hanem részletes kidolgozottsággal és átgondoltsággal (dramaturg: Török Tamara) elmesélteti a színészekkel Torsten Buchsteiner darabját. Így a történet a fantáziánk által elevenedik meg, egy egészen különleges módon téve minket az események részeseivé. Végigéljük mind a három nő történetét, azok minden nehézségével, boldogságával és tragédiájával együtt. Bár csak színpadon ülő, néha picit megmozduló, egymással csak nagyon ritkán – amikor éppen úgy futnak össze a szálak – kommunikáló színészeket látunk, mégis olyan az egész, mintha velünk történne. Igaz, hogy a moszkvai tragédia tőlünk jó másfélezer kilométerre történt, mégis van benne valami, amihez itt és most közünk van.
Ott van mindhárom nőben, együtt és külön-külön. Abban, hogy ez eljusson hozzánk, láthatóan óriási munkája van a színészeknek. Pálmai Anna elszánt és könyörtelen Zurájában minden pillanatban ott van a kétség, a minden elveszett érzése. A jéghideg kegyetlenség és totális megtörtség között ingadozó nő távolságtartó beszéd és vágyódó tekintet állandó harcából teljesül ki a színésznő által. Fullajtár Andrea Tamarája miután végignézte férjének elvesztését, tehetetlenül át kell vészelnie azt is, hogy a lánya gyakorlatilag a halál torkában csücsül. Fullajtár tényleg minden falat lebont, és a lehető legegyszerűbb, legelemibb formában ingadozik együtt szerepével, harcai és vívódásai, a felmerülő kérdései szinte egyszerre születnek meg bennünk és benne. Egy alapvetően békés, de saját magáért és a családjáért kiálló, a szorult helyzetben hirtelen erőteljessé váló és a szeretteiért bármit megtevő Olgát formáz Bodnár Erika. Tökéletesen tisztában van az ország aktuális helyzetével, de ő mindezek ellenére valahogy élni szeretné az életét. És ez valahogy egyáltalán nem akar sikerülni, egyetlen boldogsága, hogy legalább a lánya túlélte a terrortámadást – nem úgy, mint a férje.
A fényekkel való játék, a díszlet, a néha beiktatott kis közjátékok azt a hatást keltik, hogy valóban színházban vagyunk, hogy valóban három színésznő meséli el nekünk a történetet, hogy valóban itt vagyunk a Dubrovkában. Ez nagyon sokáig működni is látszik: nemcsak, hogy fenntartja az érdeklődésünket (bár egyértelmű, hogy hol vagyunk, az azonban nem, hogy meddig és hogyan fog elmenni a történet, mi lesz a vége, ezáltal pedig izgalmas feszültség alakul ki a színpadi események és a nézők között), de még némi pluszt, némi aktualitást is kölcsönöz az előadásnak. A színházban lejátszódó események után azonban már nem képes továbblendülni és megújulni ez a forma – bár egyértelműen azt hivatott erősíteni, hogy amiről beszélnek az itt és most is jelen van.
Megbotránkoztató és tragikus dolgok mentek előttünk végbe, és ezt át kellett élnie rengeteg embernek. Az már tényleg csak a pont az i-n, hogy a 130 ember igazából nem a csecsenek, hanem az oroszok miatt vesztette életét: minden emberi érzést meghazudtoló dilettantizmussal kezelték az eseményeket. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy itt van előttünk egy gyűlölettel és halállal teli túszdráma, amit rengeteg más dolog idézett elő, és amiben egyik fél se hibáztatható igazán, de megtörtént. Ki a felelős? Az oroszok, mert védték a hazájukat, a szeretteiket? A csecsenek, mert ugyanezt tették, és miután elvesztették mindenüket, végső kétségbeesésükben fegyvert ragadtak? Persze: az erőszak nem megoldás, de könnyű annak, akinek nincs rá igazán oka. A gyűlölet pedig gyűlöletet szül. Tényleg. De ki fogja abbahagyni? Vagy mögé nézni? Mi lesz a megoldás, hogy ilyen ne történjen? Nem volt elég 130 ember halála, akkor ma mi kell hozzá még?