Mit nekem a Szirénének?

Széles vigyorral és viszonylagos izgatottsággal vártam az égen-földön, s általam is csillagokig magasztalt Katona József Színház egyik legújabb bemutatóját, amely darabnak írója egyébként nem kisebb kaliberű figura, mint Nádas Péter személyesen. Ezen várakozásoknak megfelelő állapotban ültem hát a Kamrában, örömömben szétkarmoltam a karfát, s kidülledt szemekkel figyeltem az előttem történő csodát. És tényleg igyekeztem figyelni. Meg figyeltem. Utána is figyeltem. Figyeltem. Végül már a lámpákat is fölkapcsolták, azt hiszem, hogy a taps is véget ért és még mindig figyeltem. Figyeltem még egy darabig, aztán rájöttem, hogy elfigyeltem a színpadon történtek mellett. Így jártam tehát, amikor életemben először találkoztam Nádas Péter munkásságával.

Amely persze már önmagában is elég kellemetlen, hiszen az egyik legfontosabb kortárs írónk. Széles e világon ismert névvel, hatalmasra dagadt életművel és figyelemre méltó renoméval bír. Úgyhogy bevallhatom őszintén, egy nagyon súlyos hiányossággal mindenképpen bírtam – legalábbis a Nádassal kapcsolatos előismereteimet illetően.

Szóval véget ért a darab, én pedig teljesen ledöbbentem, hogy hát ennyire hülye nem lehetek. Végigültem már annyi mindent, botrányosnak nevezett darabot kőszínházban, technikai aktivitással és mindenféle underground elképzelésekkel tarkított ún. alternatív művet lebontást túlélt raktárépületben. Ésatöbbi ésatöbbi. A lényeg, hogy ezek alapján hajlamos voltam azt feltételezni, hogy bár nehézségbe ütközhetek, azért talán ledarálni már nem fognak. Azt hittem, hogy minden titkok tudója vagyok, értek valamit a világegyetem rendszeréből. Aztán most tessék.

Meg is riadtam teljesen azért is, mert körbenéztem, hogy milyen kritikák születtek szerte az interneten. Rémisztően belterjesek. Olyan szavakkal, szakkifejezésekkel, utalásokkal és egyéb oda nem illő, határtalan műveltséget fitogtató leírásokkal találkoztam, amelyek alapján számomra az derült ki csupán, hogy a kritikusok vagy úgyszintén nem értették a darabot, mindössze sikerült nekik ügyesen elhandabandázni a lényeget, vagy egész egyszerűen, úgy ahogy van nem is látták azt. Egészen addig élt bennem ez a félelem, amíg föl nem lapoztam a legutóbbi ÉS-t, ahol aztán Koltai kolléga szépen bevallotta, hogy fingja sincs arról, mit látott a Katonában.

És ez jó.

Legalábbis megnyugtató.

Egyfelől.

Másfelől meg mégis oly erőteljes élménycsomagot nyújtottak át az ország egyik legerősebb prózai színházában, hogy az említett kritikus szavaival élve, egy elkerülő kritikát azért mégis csak megkísérelnék kifuttatni. Vagy inkább egy impressziókkal tűzdelt beszámolót a kínjaimról.

Na tehát a darab után egy közönségtalálkozó is várt ránk. Színészekkel, rendezővel és íróval. Úgy éreztem, hogy fontos pillanat ez életemben, hiszen először látom élőben a nagy Nádas Pétert. Torkomban dobogott a szívem, izzadt a tenyerem, lüktetett a halántékom. Aztán a hepening megfelelő pontján mégis csak annyit tudtam közölni az előttem felsorakozó kiváló művészeknek, hogy „annyira ledózerolt ez a darab, hogy fogalmam sincs milyen rendezvényen vagyok”. Ezen mosolyogtak egy kellemest, majd rövid ideig elanekdotázgattak arról, hogy hát igen-igen, nehéz darab ez, meg hát, aki esetleg nem ilyen jellegű előadásokat látogatott eddig annak pláne furcsa lehet és így tovább. Kvázi megerősítést nyert, hogy én tényleg hülye vagyok.

De aztán ugyebár – mint derült égből a villámcsapás – előpenderült Koltai Tamás és az egyébként igen terebélyes Élet és Irodalomban fél oldalt szentelt annak, hogy mennyire nem érintette meg Nádas darabja.

Ami mellesleg több szempontból is érdekes. Ám most inkább csak egyet ragadnék ki. Mégpedig abból a szempontból, hogy szerintem ez is arra utal, hogy azért valahol mindenki érzi, sejti, hogy valami fontos dolog történt. És a lényeg valahol itt van. Itt kell lennie – mantrázom idebent.

Mert a darab mindent felvonultat. Minden gyötrelmes klisét, amellyel egy emberi élet során csak találkozni lehet, minden ciki és kevésbé ciki, minden érthetetlen és minden kusza élethelyzetet. Vagy legalábbis nagy részüket. Van itt zsidózás, háború, melegkérdés, elhanyagolt gyerekek, értetlen és éretlen szülők, alkoholizmus, kín és nyomor, hazaárulózás, felszínes szerelem és így tovább. Mindez borzasztóan részletgazdag körülmények között tálalva: utalások ezreivel operáló díszlet (segget mutató Dávid szobor, viharos tenger átszelésére szánt gumicsónakok, sötét folyosók), fantasztikus fény és hangjátékokkal tarkított jelenetek, végül pedig a zseniális zenei aláfestés. Adott tehát ez a csudás tér és benne az áthallásoktól szétszaggatott, kesze-kusza káosz. Mint az élet, ugye? Amely annyiféle üzenetet hordoz, szinte minden pillanatban igyekszik útbaigazítani, az ember azonban csak igen ritka esetben képes keresztüllátni saját korlátain. Miközben tele van kérdésekkel, hogy mégis miért? Miért történik az, ami történik? Miért nem értem, ami zajlik? De talán még a kérdésfeltevésig sem jut el, hanem inkább csak darálja a saját kicsinyes problémáit, melyek bár jogosnak tűnhetnek, a legtöbb esetben sejthető, hogy inkább csak „jótékony” homályként hullanak az egyébként releváns problémára. Téboly van tehát, annak is a legmasszívabbika. Zavaros emberi fejekből előpattanó zavaros gondolatok, eldarált közhelyek, elharapott igazságok, meg nem értett könnyek. Tényleg ilyenek vagyunk: mintha száz és száz megbolygatott liba gágogná a maga igazát egy túlságosan szűk ketrecben, amely többnyire azért is kellemetlen, mert már a saját ürülékükben tocsognak.

Hát ilyen ez a darab. Sokszor kész röhej, amit láthatunk egy adott jelenetben, sokszor valóban kacajra készteti a nézőt, de a nyakamat nem tenném rá, hogy ez egy valóban mélyről jövő, őszinte, felszabadult kacaj lenne. Röhögünk magunkon. Hogy kínunkban, vagy sem? Ez vérmérséklet kérdése.

A végeredmény azonban az, hogy egy jókora csalogató cuclin, vagyis Odüsszeia sztorin lógatott, időnként arcbaordítóan giccses csomagot nyújtanak át nekünk a Katonában. Hogy esetleg nem érted, amit látsz? Az lehet. De ez miért lenne baj?

Netán az életet magát érted?

Na ugye…

2011. február 22.