VETTEM EGY HATTYÚDALT

Szász Dániel egyszerre érkezik a játéktérbe Hajduk Károllyal, és innentől kezdve játékuk különbözősége elszakíthatatlan párossá teszi őket.

 A darab keretjátéka szerint egy ügynök kiajánlja a nézőknek az ingatlant, ahol egykor színház volt, felhívja figyelmünket erényeire, hibáira, majd másvalaki megmutatja az egykorvolt maradványait: monologizáló, keretezett színészarcokat a falon, egy igazi színészt, a színészbüfét, s végül az ingatlanban bemutatott utolsó előadás után a színház minden egyes elemét elárverezik. (Hajduk Károly hattyúdalát negyvenezer forintért vettem meg.) Jó mozogni a térben, izgalmas a séta, világosnak tűnik a mondandó, ötletes és szellemes is egyben. Van azonban egy helyzetből adódó, első hallásra talán erőltetettnek tűnő fogyatékossága ennek a keretnek: a Katona Kamrájában nem ez az utolsó előadás, és ez a hiátus akkor is csökkenti az előadás igazságfokát, ha a mondandó gyaníthatóan általánosabb az adott, konkrét színháznál, de az összes működő színház együttesénél is. Arról nem is beszélve, hogy ez egy színházi előadás, és nem a valóság. Ezért, vagy ettől függetlenül, Szabó Réka rendezése kitűnő, ötletgazdagságán felül szellemes is, a mélységből merített nevetés és melankólia ritmikus váltakozása óhatatlanul magával ragadja a nézőtéri intellektust. És mégis valami kis híja van mindennek. Kevésbé szellemmel telt, mint volt a legutóbb bemutatott Az élet értelme.
A darab keltette asszociációk (lényegi szabadságuk elismerése mellett) a színházak fokozatos tönkremenetelétől egészen a művészet végének víziójáig terjednek. Szabó Réka (rendező), Peer Krisztián (szöveg) és Török Tamara (dramaturg) nem állnak meg a megöletés miatti sértettségnél, nem állnak meg a tehetetlen szomorúságnál, gyászuk valódi gyász: sírás is, nevetés is. Az általuk bemutatott Művészet (Góbi Rita, aki a Nő, a Menyasszony, a Feleség) az egyik jelenetben halálra táncoltatja az Elek Ferenc által megformált kézrátétel-pojácát, amely gesztus gyaníthatóan nem csupán a sarlatánság megbüntetése a Művészet által, már csak azért sem, mert Elek Ferenc figurája az, aki minden kóklersége ellenére életre kelti, megmozdítja Góbit az előadás elején. Ez a Művészet (Nő, Menyasszony, Feleség) egyáltalán nem valami egyszerűen szerethető lény, hangja furcsán-hamisan cseng, történetei, mozgása bizarr, halált oszt, majd maga is sírba kerül. Ahogy élt, úgy is hal meg: angol spárgába merevedett, szétvetett lábainál fogva cipelik, majd teszik koporsóba. Egyszerre nevetséges és tragikus. Vajon lehet-e művészet nélkül élni, ahogy Szabó Márta színpadi figurája tűnik ezt tenni évszázadok óta, és vajon érdemes-e? Mit kezdünk a Színházból megvásárolt dolgainkkal, ha már nem lesz színház? Mire megyek Hajduk hattyúdalával? És a Gyász válasza erre inkább kérdés szerkezetű, izgalmas, ám kissé lazán felvetett kérdés, ami bizonytalanná teheti a befogadót. Olyan olcsóságokra gondolok, mint Szabó Márta figurájának kabarét idéző megjelenései, vagy a fordított emberes jelenet, ami nemcsak sokadik utánlövés, de dramaturgiai hozadéka sem világos. És legvégül a néző a ruhatár előtt beszélgetve nem tudja megmondani, hogy miről is szólt, amit látott. 
Peer Krisztián kezd rátalálni egyfajta, gördülékeny befogadhatósága ellenére is mély hangra a színpadokon. Az élet értelmében az előadók történeteiből, szövegeiből hozott létre masszív egységet, most az előadás egyik csúcspontján ismert gondolkodók szövegeit dolgozza egybe, és adja Fekete Ernő szájába, aki lélegzetelállító módon, az előadásbeli előadás prológusaként alakítja tovább azt. Peer Krisztián többé tudja tenni a rábízott szavakat, mondatokat, ami vélhetően Szabó Márta esetében sem kis dolog, de ő ezt Pilinszky mondataival is képes megtenni. Szövegei egyre szellemesebbek, egyre kevésbé szellemeskedőek (amire kiváló példa Fekete Ernő monológja). Valódi gyöngyszem például, ahogy a gyógykókler azt kéri, hogy éppen nyolcszor hessentsük el hónalj alól a rosszat, vagy az ingatlanügynök hangsúlytalan megjegyzése, miszerint a mostani bérlők csak színházat nem szeretnének, bármi más jöhet, és egyébként sem laknak itt színesek. Ezek a szövegek érezhetően és köztudottan a közös munkában alakulnak napról napra, de akár előadásról előadásra is, s Peer montázsainak, szöveg-patchworkjeinek szellemi ritmikája egyre hézagtalanabbul illeszkedik Szabó Réka rendezéseinek üteméhez

A Gyász igazi erőssége mégsem a szöveg, se nem a mondandó mélysége vagy a mondás szellemessége, hanem az, ami elemi szinten történik akkor, amikor Szabó Réka táncosai (előadói) egy térbe kerülnek a Katona József Színház színészeivel. (Ez annak ellenére így van, hogy az utóbbiaknak - Bozsik Yvette koreográfiáin keresztül - már testközeli tapasztalataik vannak a kortárs táncról.)
Szász Dániel egyszerre érkezik a játéktérbe Hajduk Károllyal, és innentől kezdve játékuk különbözősége elszakíthatatlan párossá teszi őket. Még szinte meg sem mozdultak, még azt sem tudni, ki kicsoda, Szász mozgásának jelelő esztétikuma mellett máris evidencia Hajduk - kiváló mozgáskészsége mellett is szembeszökő - bumfordisága. Amikor Góbi Ritát karjainál fogva lengetik, Hajduk inkább kapaszkodik partnerébe, imitál, Szász ellenben minden alkalommal finoman lendít Góbi karján, nem mintha kellene, de jelzi, mutatja neki, hogy itt van vele, bízhat benne. Ők táncosok (is), Hajduk inkább színész. Másik oldalról viszont Hajduk Károly jegyzi az előadás (a prológuson kívüli) másik tetőpontját, amelyben az általa kiadott feladatok alapján mint halálosztó rendezi maga köré az egész jelenetet és az egyre szaporodó hullákat. Az egész, noha improvizáció, mentes attól a fajta jellegzetes levegősségtől, ami a legjobbakat is jellemzi, és ezáltal mindig elvesz valamennyit sajátos erejükből. Ez a jelenet feszesség tekintetében vetekszik a legszigorúbban megkomponált koreográfiákkal. 
Bozsik darabjaiban Elek Ferenc inkább idétlen, most azonban mindenki számára világossá teszi, hogy táncos. Meg merem kockáztatni, hogy majdnem annyira jó táncos, mint színész. Nem a Szász Dániellel való duójára gondolok, mivel az Elek Ferenc testi és mozgásos adottságaihoz igazított (gyengített) mozgássor, s amelyben inkább Szász érdemel dicséretet, aki visszafogottságával teret ad partnerének - szép példáját adva a művészi alázatnak. Elek Góbi Ritával előadott kettőse viszont mentes minden könnyítéstől, Szabó Réka engedi táncolni őt, és ő táncol, és figyel (!) a partnerére, és vele (!) táncol. Elek Ferenc a nézővel való játékában partneremet választotta, így közvetlen közelről láttam az arcát, a szemét, a kezét. Nem remegett a keze, nem tűnt feszültnek az arca, és nyugodt volt a tekintete is, ám partnerem elárulta, hogy jéghideg volt a keze, és ő pontosan érezte, mennyire ideges. Létezik ez a fajta profizmus, amikor közvetlen közelről sem látszik a színész, mégis igaz marad (Elek mellett ilyen Rezes Judit játéka), de olyan is van, amikor az előadó teljesen távol tud maradni a nézőtől és önmagától is (ilyen Fullajtár Andrea alakítása). Ennek az előadásnak kétségkívül Elek Ferenc a fő szereplője. 
Fullajtár Andrea dolgát megnehezíti a darab kevés homályosságának egyike: az, hogy első megjelenésének figurája (a színészszobor) eleinte folyamatos, majd egy további jelenetben egy nagyon más karakterben (maszkban, figurában) lép ki, és a végén újra kőszobor. Ez a sehonnan jött, sehová nem tartó váltás késztetheti, hogy profizmusának személytelensége mögé bújjon.
Rezes Judit (sokkal érzékelhetőbb módon, mint Elek) nagyon ideges, viszont ez ebben az esetben az általa vezetett színész-néző-játék kárára is megy. A tőrös játékot valahogy kapkodva kínálja fel, és amikor nem jön azonnal reakció, rögtön vált, majd a pofozós-csókos jelenetben még kevesebb időt ad a nézőknek a részvételre. Mire rájövök, hogy egyáltalán nem akarok kipróbálni egy színházi tőrt, se pofozkodni vagy csókolózni, de nagyon szívesen kérném meg a kiállított Hajduk Károlyt, hogy táncoljon vagy szavaljon, vagy bármi mást csináljon nekünk, már megyünk is tovább. Sem a dramaturgia, sem Rezes Judit nem ad időt a játékra. Rezes kezdeti idegessége ellenére végig erőteljes és igaz. A fináléban egy lábon állva operaáriát énekel, éneklése kifejezetten míves, de érződik a feladat erőt próbáló jellege, ahogy egyensúlyának megtartása is egyre feszültebbé teszi azt, aki nézi, hiszen jól ismerjük ennek a hétköznapi helyzetnek a nehézségét. Koreográfia és színész szépen ér egybe ebben a jelenetben: egy nagyon jó ötlethez adja magát egy nagyon jó színész, Szabó Réka fél lábon énekelteti Rezest, és ő úgy énekel fél lábon, mint aki maga a Fél Lábon Éneklés, de akit azért vitán felül Rezes Juditnak hívnak.
Mit vihettem magammal mindezek után? Egy hattyúdalom mindenképpen maradt, nemigen emlékszem, hogy miről szólt, de azt bizonyosan taglalta, hogy van-e Isten. És ez már örökkön-örökké az enyém... lenne, ha elkérték volna tőlem a pénzt. Talán oda is adtam volna.

Török Ákos, Színház, 2010. október