Tavaszi tekercs

Egy thaikínaivietnámi vendéglőben dolgozó fogfájós kínai fiú és az ő szexuális rabszolgaként tartott nővére áll a dráma középpontjában. A testvérpár egy háztömbben él, lent a vendéglő, fentebb lakások, de ők ketten soha nem találkoznak egymással. Ezt könnyű átélni: mi sem találkozunk azzal, hogy végül is miért rendezte meg Gothár Péter Roland Schimmelpfennig darabját.

A Katona József Színház előadása tulajdonképpen bravúrok sorozata, olyan bravúroké, ami a szaktudás adta gyakorlattal jön, és hát sok mindent lehet mondani Gothárra vagy a Katona társulatára, ám az, hogy szaktudás híján lennének, nem állítható hitelesen. De ez a szaktudás most mintha azt fedné el, hogy itt és most ennek az előadásnak – ami nem lesz se unalmas, se rossz – mi a keresnivalója, mi az oka annak, hogy színre kerül. Gothár Péter ugyanis a stilizált nyelven előadott, stilizált színpadra tálalt, stilizált szöveget adatja elő stilizáltan, és azt sem tudjuk, melyik réteghez kellene nyúlnunk ebben az amúgy meglehetősen egyszerű – simán sablonosnak is mondható – sztoriban, hogy érdekeset találjunk benne.

Mintha nem lenne benne semmi más, mint egy (sok, egyfelé tartó) történet. Az írótól egyáltalán nem szokatlan a párhuzamos montázstechnika: szimultán látunk több, egymással valamilyen viszonyban lévő – jelen esetben azonos helyszínen játszódó – eseménysorozatot. Itt egy kétes identitású keleti vendéglő konyhájából indulunk, ahol a fiatal fiúnak, Pucinak fáj a foga, és nagyon ordít, ezért a többiek kihúzzák egy fogóval a szuvas fogat, ami belerepül az egyik ott vacsorázó, a házban lakó stewardess thai kókusztejes csirkelevesébe, amire ő ráharap, majd magával viszi a fogat. A kihúzott fogú fiú a lyukon keresztül kapcsolatba lép több ezer kilométerre lakó szüleivel, ám a vérzés nem múlik, és meghal. Társai a kínai sárkányos vörös szövetbe csomagolják, és a folyóba dobják, pont amikor a stewardess is a vízbe dobja Puci fogát.

Mindeközben (folyamatosan megtörve a történetet) megismerkedünk egy unokával és az ő nagyapjával, aki vissza akarja kapni a fiatalságát, egy kihűlőfélben lévő párkapcsolattal, szóval zajlik a mindennapi élet a nagyvárosi bérházban, mondhatnánk, ha nem lenne még egy boltosunk is, akinél állásra jelentkezik egy kínai lány, és ő kosztot ad neki cserébe azért, hogy hagyja, hogy a környéken lakók úgy tegyék a magukévá, ahogy a legjobban esik. Persze egyre durvul a dolog, és szegény lányt szó szerint szétkúrák a végére a kedves vendégek; most mi lesz, jajdul fel a boltos, nem lesz ki kiszolgálja a vendégeket. Ez utóbbi szál első fele egyébként A tücsök és a hangya meséjébe van csomagolva, úgy, hogy a lány (aki hegedűt hoz magával, bár nem tudhatjuk, hogy ért-e a vonóhoz, csak egy másik értelemben) a tücsök, és a boltos a hangya, pedig hát ugye épp fordítva kéne lennie.

A színpadon amúgy minden épp fordítva van, a fiúk játszanak lányt, a lányok fiút (vagy nem), a történések valójában nem történések, a szünetek kiemelt és aláhúzott események, a színészek nem a történetet játsszák, hanem egy színpadi figurát (fiatal férfi, fiatal nő, idősebb férfi, idősebb nő és férfi a játszó személyek), és ezek játsszák el a történteket, így az összes írói utasítást is ismertetik, afféle elbeszélésként mutatva az ál-cselekményt a Gothár által tervezett, többnyire kihúzható táblákból álló, a színpad mélységében elnyújtott, szellemes díszletben.

Hogy mi is ez valójában? Tényleg egy minden alapanyagot magába fogadó tavaszi tekercs – társadalomkritikai allegória, multikulti-nagyváros-parabola, szimbólum szimbólum hátán, többszörös álomkeresési kudarccal és bevándorlási tragédiával összekötött példázatmese vegyítve a komédia és a brechti színház egyes elemeivel, szóval egy „mindent bele a töltelékbe” a kínaiban (bár előfordulhat, hogy az előadás után az ember nem kap kedvet efféle koszthoz). S hiába bámulatos a színészek folytonos reflexiókba csavart jelzésalakítása, ami időnként a valóság megélésébe kell, hogy átcsapjon (a kínai pincérnőt, a széjjelalázott tücsköt és az öregembert életre keltő Mészáros Béla, a csalódott pirosruhás nőt és az egyik hisztiző stewardesst adó Hajduk Károly, a másik hisztiző stewardesst és a foghúzó kínait játszó Kocsis Gergely, a boltost és az ételek nevére első pillanatban rendre nem emlékező, majd mindent korianderrel hintő kínai szakácsnő Fullajtár Andrea, illetve a csíkosinges férfi és a fogfájós fiú szerepében Tenki Réka), igazából a színpadon nem történik semmi, illetve ami igen, az nem tart tovább egy jelenetnél – márpedig a schimmelpfennigi konyhában a jelenetek (és maga az előadás) nem véget érnek, hanem vagy lecsavarodnak, vagy valami abszurdba torkollnak.

De mindezzel együtt – ez az előadás egyszerűen nem rólunk szól, a Katona évadmottóját elferdítve nem az én történetem. A darab egy olyan multikulturális olvasztótégelyben játszódik, ami itt nincsen, és nem is lesz belátható időn belül. Ez még nem lenne baj, csakhogy így a többi figura lóg egy nem létező közegben, az előadás pedig nem találja meg azt az olvasatot, ami itt és most a Schimmelpfennig által újra és újra megírt nagyvárosi elidegenedést reprezentálja. Emiatt klisétikusnak, sőt didaktikusnak és erőltetettnek hat majd az összes felvonultatott szimbólum és jelzés. Azonban mindezt legalább humorral teszi, bár ez a vonal sokkal kevésbé erőteljes, mint lehetne. Hozadék mégis van: az elidegenedés élménye. Kár, hogy a néző és a darab viszonylatában.

Ugrai István, 7ora7.hu, 2010. november 1.

forrás