Gyászos revü

A színlapon gyászjelentés: szól elvesztettről és elveszítőről; komikus hirtelenségről, ágybavizelésről és nyomaink maradandóságáról, leolvashatóságáról. Az elmúlás után „szegényebb lett a szegény világ, és még csak észre sem veszi”. A Gyász című előadás az elmúlás kérdését a művészet halálának és a művészek gyászának szempontjából teszi fel. És humorosan megvillantja a művészet nélküli szegény világ képét.

Egy ingatlanos (Gőz István) köszönti a Kamra közönségét, segédei zseblámpákat osztogatnak, és indulhat az elhagyott színház feltárása: előkerülnek régi színészöltözők, színészszellemek, szellemszínészek, mondatfoszlányok, szerepmaradványok és gesztusok emlékei. Valamint egy valamikori büfé friss áruval és friss árakkal. Interaktív ingatlan-tárlatvezetés ez, ahol pofont vagy csókot lehet adni egy kiállított hús-vér színésznek, kipróbálhatóak a színpadi tőrtechnikák. Ebben a térben bármit ki lehet alakítani, csak magát a színházat nem kellene – kéri az amúgy vak és süket szomszédok nevében az ingatlanos.

Majd jön a tárlatlátogatás fénypontja, az előadás. A színpad: fekete tér, a plafonról felakasztott székek lábai lógnak, a háttérben pedig egy hatalmas nyíláson keresztül a zenészek láthatóak. Erről a színpadról egy spiritiszta lélekbúvár (Elek Ferenc) köszönt. Bemelegítésként megtanítja, hogyan kell tapsolni igazi műélvező közönség módjára – nem összecsapva a tenyerünket, hanem kifele tárva! –, valamint azt, hogy igazából a nagylábujjal kell élvezni a szépet. Majd revüszerű, rövid és abszurd jelenetek következnek: kortárs táncprodukciók, sorozatos viccmondás, melynek végén mindenki meghal, pantomimjátékok komikus felhanggal és sorsok, érzések, dalban elbeszélve. Ezek ritmusát adja meg a háttérbeli nyílás küszöbén való ide-oda járkálgatás, a színészek belépnek a „keretbe” zenélni, míg a zenészek ki-kilépnek a színészek közé hangszeren játszani.

A színészek és a táncosok együtt játszanak. A Katona József Színház színésznői (Rezes Judit, Tenki Réka és később Fullajtár Andrea) ugyanolyan precízen és összehangoltan mozognak, mint táncszínházi gyakorlattal rendelkező társaik. Fekete selyemruhájukban légies kontrasztban mozognak a hófehér tüllruhás táncossal, Góbi Ritával, aki viszont bátran vállalkozik a nem színészies, kevésbé artikulált beszédre, miközben mozdulatai hibátlanul akrobatikusak. A női táncjelenetek, bár tartalmaznak több humoros elemet, megőriznek egyfajta kifigurázhatatlan/ kikezdhetetlen líraiságot. A szintén gyászruhába öltözött, „katonás” férfiak tánca (Elek Ferenc, Fekete Ernő, Hajduk Károly) inkább groteszk és komikus elemekben bővelkedik. Nem hivatásos táncosok, mozdulatsoraik némi sutaságot hordoznak magukban – de pontosan koreografáltak. Szász Dániel az egyetlen, akinek mozdulatai egyszerre líraiak és akrobatikusak, teste nem hordoz többletjelentést tánca közben.

A néző figyelme szekvenciáról szekvenciára terjed, hiszen a jelenetek között csak asszociáció útján lehet összefüggést találni. Nem fedezhető fel az őket szorosan összetartó koncepció, inkább a revükre jellemző diverzitás valamint az azonnali és könnyed (természetesen, a Katona József Színházhoz méltó) szórakoztatás kerül előtérbe. Több dalbetét és jelenet, ismétlődő vagy ritmikus mozgássorok elvetélt művészsorsokat idéznek meg, olyanokét, akiket a múzsa elhagyott, és nem alkothattak maradandót.

A jelenetsorokat gyakorta megszakítja egy zavaróan hangosan beszélő néző. Először a nézőtéren kezd beszélgetni valakivel egy érzéketlen, pénzéhes szobrászról, később ez a kockásinges, kissé görnyedten járó férfi is (akit Szabó Márta alakít) fellép a színpadra, és dicsekedni próbál a színészeknek hatalmas könyvespolcáról, ahol megvan Garamvölgyi, de József Attila egy-egy kötete is, majd arról panaszkodik, hogy leszázalékolták, és a szeme annyira elromlott, hogy nem tud már sokat olvasni. Bár sorsa sajnálatra méltó, a többi szereplő viselkedése – az, hogy nem alacsonyodnak le hozzá, nem állnak szóba vele – mégis érthetőnek tűnik. A művészet és a művészek mind fellegekben járnak. Vagy ebben az esetben inkább már halottak. Az emberi halandók pedig, a maguk szomorú valóságosságukban esélyt sem kaphatnak arra, hogy a művészetet megérthessék.

A szekvenciák, a mozdulatsorok és a szöveg által a gyász állapotának különböző stádiumait plaszticizálják. Viszont a gyakorta kiszámítható poénok és a kissé modoros, feltupírozott textus túllő a célon, megszünteti az előadás kiemelkedő momentumainak kohézióját. Az utolsó két szekvencia azonban dinamikáját és ötletességét tekintve mégis frissítőleg hat. Újból megjelenik ingatlanosunk, és a székektől elkezdve Góbi Rita angolspárgáján keresztül a színházi miliőig mindent el akar árverezni. Változó sikerrel. Majd belép Fullajtár Andrea, és egy rendkívül csábos bőröltözékben előadott angol dallal varázsolja teljesen oldottá a hangulatot, az előadás végére tombolnak a szereplők.

Szabó Réka rendezése nem ad módot az önvizsgálatra, nem is akar: szórakoztat, és a koncepció megértése nélkül hagyja közönségét a hagyományos módon tapsolni. A rendezőnő ebben az előadásában is egy új és szokatlan színházi formán dolgozik: oly módon ötvözi a kortárs táncot, a színjáték és a performansz teátrális formáit, hogy összekeveri a színházi időre, jelenlétre és az esztétikumra vonatkozó képzeteinket. De még mindig megválaszolatlan problematikával küld haza; saját, önálló formáját ugyanis egyelőre nem találta meg ez a fajta előadásmód. De az is meglehet, hogy tényleg csak egy, a művészetet búcsúztató gyászjelentésnek akart hangot és képet adni.

Bakk Ágnes, Ellenfény, 2010. május 25.