Ebben a történetben nem a szerelem diadalmaskodik. A színház diadalmaskodik a szerelmen. Marivaux vígjátéka a Katona színpadán végtelenül szomorú történet.  Egy elszánt nőszemély önérvényesítő tobzódását látjuk egy arra alkalmas korban. (Többé-kevésbé minden kor az.) Egy olyanban, amely ellenállhatatlan vágyat érez, hogy elismerő csettintéssel ismerje el a mások érzelmein laza természetességgel átgázoló sikerorientált személyiséget. Ha nem is magát a folyamatot díjazza, de annak eredményét mindenképpen. Számos viszontagság után a fiatal királynő soha nem látott külsőségek között mondta ki a boldogító igent kedvesének - olvashatnánk egy bulvárhírben, melyben már nyoma sem lenne annak, hogy a férfiruhát hordó királyi akarnok céljai érdekében miként tette tönkre egy életre a tisztességben megőszült, kótyagos filozófust, és annak testvérhúgát a nekik hazudott szerelemmel. Nevetni nevetünk, persze, nem is Ascher Tamás rendezte volna, ha nem így lenne. Például ahogy egy gyík végigrohan a falon, s ettől a filozófus télikertjébe beosonók - álruhás királynő és lánykísérője  - majdnem hanyatt esnek.

A franciákban 1968 lázadó szelleme, Patrice Chéreau tudatosította, hogy Marivaux  nem a kellem és a báj színpadi szerzője. "Chéreau érdeme, hogy a rokokó felszín alatt rejtőző sötét konfliktusokat és elfojtott drámákat, a könnyed hangon elmesélt történetek mögöttes tartalmát, az erőszakot és kegyetlenséget, a pénz és hatalom mechanizmusait megmutatta..."1 Ascher Tamás rendezése kevesebbet markol, takarékosabb. Ujjai közül hagyja kiperegni a direkt politikumot, s a társadalomkritikát is az emberi természet oldaláról közelíti. Inkább a mese álruháját húzza a Marivaux-i tartalomra. Nincsenek jellemváltások, nincsenek erkölcsi értelemben összetett karakterek. Van a becsapó és vannak a becsapottak. És csak az előbbi boldogul. Az utóbbiak így-úgy, de pórul járnak. Leginkább a kiszemelt vőlegény, Mészáros Béla ijedt szemű Agisza. Ha jól belegondolunk.
A szöveg összetettségét, a marivaudage - jó és kevésbé jó értelemben vett  - kifinomultságát itt elfedik az emberi indulatok. Bognár Róbert kortalanul modern fordítása alkalmas arra, hogy szerényen a háttérben maradjon, miközben belső emberi világok omlanak össze recsegve-ropogva. Jordán Adél Leonidája az, aki ezt az enyhén groteszkumba hajló emberi végjátékot irányítja. Szenvtelenül, szánalom mentesen, de kellő bájjal ahhoz, hogy az eseményeket mindvégig a kezében tartsa. Az idősödő testvérpárral van a legkevesebb gondja. Máté Gábor filozófusának végtelenül vonzó esetlensége esélyt nem ad arra, hogy átlássa a vele történtek valódi mozgatórugóit, és hasonlóan jár az álruhás ifjúba belebolonduló, öregnél is öregebbre öltöztetett testvérhúga is. Szirtes Áginak sikerül Leontina szimplán nevetséges szerelmi rajongásából a történet legfájdalmasabb figuráját létrehoznia. Két tragikus alak. A télikert sápadt árnyai. De ahogy bennük, Bezerédi Zoltán kertészfigurájában, Dankó István szolgájában, de még Pálmai Anna Korinájában sem a kiszolgáltatottságuk a legtragikusabb, hanem az, ahogy rezzenéstelen elszántsággal, napról-napra törődnek bele a sorsukba.

A környezet, Khell  Zsolt díszlete, rafináltan illeszkedik bele a Katona trendjébe. Nyilvánvaló egyetértésben a rendezővel nosztalgikus elemeket csempésznek a lepusztult környezetbe. Abba az izgalmas struktúrájú, sejtelmes fényekbe burkolt, roskatag télikertbe, amely egy generációval ezelőtt szebb napokat is láthatott.. Finom, többértelmű utalások ezek, olykor az észnek szólnak, olykor az érzelemnek.

Mészáros Béla ijedten kedves Agisza mintha az elejétől fogva érezné a véget. A jövendő házasságot egy minden bájjal megkent, kifinomultan manipulatív arával. És végül valóban - Ascher színháza egy pillanatra kilép a maga keretei közül. Átránt minket a való életbe, ahol, mint tudjuk, a bonyodalom nem ér véget a boldog végkifejlettel. Épp ott kezdődik el.

Kállai Katalin, fidélió.hu, 2010. május 4.