Látod, ez a szerelem

Nagyon is vágyunk a szerelemre, még ha furcsán is állunk hozzá, vagy igyekszünk tagadni, esetleg vitatni a létét. Ez egészen addig tartható álláspont, amíg be nem zörget a szívünkbe. De mégha eléggé ridegek vagyunk is az érzés irányában, egy nőnek/férfinak előbb-utóbb úgyis beadjuk a derekunkat. Ez a kép meglehetősen csodás, ahogyan A szerelem diadalának szórakoztató hangulata is, mindazonáltal azt nem árt tisztáznunk, hogy a szerelem önmagában nem győz.

Leonida egy erdei séta alkalmával meglátja Agiszt, és ennek az első pillantásnak a lendületével nem csupán szuperlatívuszba hajló jelzőkkel illeti magában, valamint nem csupán belezúg, hanem rögtön tervet is sző a becserkészésére. Kísérőjével együtt férfinak öltözik, hogy közel férkőzhessen a férfihoz. Pontosabban az őt tanító és nevelő Hermokratészhoz, hogy rajta keresztül nyerje meg a férfit, és persze a húgához, Leontinához, hogy rajta keresztül is megnyerje. Nem mellesleg: utóbbi kettő az ő ősi ellensége, merthogy Leonida királynő egy olyan trónban fészkel, amelyben többek szerint Agisznak kéne ülnie, csak épp a sors, meg a szülők nézeteltérései másképp hozták. Természetesen Leonida szíve választottjának remeteéletet élő nevelői és társai is ezen utóbbi állásponton vannak, csak hogy legyen feszültség. Ehhez még hozzácsapódnak a tervekből fakadó félreértések és bonyodalmak. Izgalom pedig akad bőséggel, nem csak a történetben, hanem az előadásban is, amibe a Katona színészei alapos munkával ugranak bele.

Jordán Adél sok szerepet játszik, sokféleképpen, azonban Leonida valóját az utolsó pillanatig képes elrejteni és kérdésessé tenni. Szerelmes férfiként és szerelmes nőként cinizmus, szenvedély, szerencsétlenkedés, gyerekes naivság és keménység között váltakozik. A színésznő mindezen csavar még egyet, és a beteljesülés pillanatában egy harminc éve házasságban élő nő ridegségét és utasító magtartását veszi fel. Máté Gábor pontosan érzi, hogy mikor irányul rá a figyelem, és csak akkor tűzi be a szerencsétlen filozófust árnyaló csípőtolós járást és a pótcselekvő szuszogást, mindeközben pedig képtelen fordulatokkal és remek humorérzékkel folyatja át az elmélyült gondolkodó Hémokratészt a szerelmes, majd pedig a kiábrándult Hémokratészba. Szirtes Ági első pillanatra zárkózott és visszahúzódó Leontiája a szerelem szellőjére egy szemvillanás alatt megfiatalodik, majd pedig izgága menyasszonnyá változik át. Mind Szirtes Ági mind Máté Gábor játékának egyik legmegragadóbb eleme, hogy a vakságot az önfeledt humor köntösébe bújtatják, így elrejtve az emberi gyarlóságot, amely csak az utolsó pillanatban mutatkozik meg. Mészáros Béla Ágisza zárkózott és kételkedő, nem mellesleg igen nagy energiával szabadul fel a fokozatosan kibontakozó szerelemben, amelyben tulajdonképpen zsinóron rángatják. Azonban a színész nem oldja fel a zavart, hiszen csak a végén válik igazán elesetté Agisz. A körülmények letisztázását nem a boldog beteljesülés, hanem a szürke hétköznapok ígérete követi.

Ez Ascher Tamás rendezésének legnagyobb vívmánya – addig nevettet, mígnem a szörnyű valóság marad. A remekül felépített karaktereket – ezek létrejötte Várady Zsuzsa következetes munkájának is köszönhető – rengeteg kis apró ötlet, gesztus és geg veszi körül, amelyek bár sokszor inkább a szórakoztatásért, semmint a dimenziók kibontására vannak, de ez egyrészt egy komédia, másrészt pedig az előadás által a világról festett defektes képbe még bele is illenek. Ennek az ötletességnek a szerves része Khell Zsolt rozsdás, lerobbant melegházat felvázoló díszlete, rengeteg meglepetéssel és váratlan tárggyal telepakolva. A díszlet lepukkant furcsaságát és az ezáltal létrejövő bizarr világképet erősíti Sáry László és Keresztes Gábor misztikus zenéje. Szakács Györgyi jelmezei finom vonásokkal segítik a színészek munkáját, egy-egy apró kivágással keltve izgalmat.

Szóval: a szerelem győz – illetve győzne, hiszen a beteljesüléssel minden össze is omlik. Az izgalmas szappanopera-szerű sztorit végigizgulva pedig mámor helyett egy fricskát kapunk, rögtön azt, ami utána jön. Unalom, figyelmetlenség, rángatás, díszes ruhák, máz és pompa. Ascher egy finoman ironikus gesztussal zárja le a diadalt. Ha tudnánk, hogy ide vezet, vajon akkor is azt mondanánk rá, hogy „ennél nagyobb élmény sohasem kell nekem”?