Koltai Tamás: "Millen idők"

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad - kritika

Két magas rangú politikus - hadat viselő ellenségek - szidja egymást cefetül, az egyik I. Lipót német-római császár és magyar király, a másik IV. Mehmed török szultán. „Hallják a népeim?", kérdezi az előbbi. Amikor megbizonyosodnak róla, hogy kettesben vannak, egymás keblére borulva panaszolják keserves sorsukat, belső hatalmuk megingását külhoni győzelmeik miatt, hadvezéreik és főembereik túlnyeréséből következő fenyegetettségüket - a tömeghalálra, saját népeik likvidálására, vértörvényszékre berendezkedett, számukra oly kedves országállapot törékenységét. Kölcsönösen biztatják a másikat, terjeszkedjenek, különben nem tudják féken tartani saját „hepciás nemzeteiket". Minél több a pusztítás, annál biztosabb az uralkodás. A népeikkel való törődés csak nyűg. „Leghelyesebb volna nemzetjeink az utolsóig kiirtani, hogy ne fájdítnák szívünket."

Weöres Sándor zseniális drámája, A kétfejű fenevad cudar pamflet a politikáról, a diplomáciáról, a paktumokról, „melyeket az uralmak a lakosság ellen koholnak". 1686-ban játszódik, amikor török világ volt Magyarországon, az ország három részre szakadt, naponta új szövetségek köttettek (és bomlottak föl), hol a törökkel a császáriak ellen, hol a császáriakkal a török ellen, nem beszélve a konstans gyűlöletekről, katolikus a protestáns ellen, keresztény a zsidó ellen, szittya magyar a mindenféle jöttment ellen, mindenki mindenki ellen, miközben azt se lehet tudni, valójában ki kicsoda, ki hova állt, ki hova bújt, ki minek álcázta magát, mert fölismerhetetlenné vált a túlélésért választott álarc és mimikri. Weöresnél maga a historizmus is álca - noha csodásan valódi (olykor csak annak látszó) díszlet-jelmezzel ruházza fel a cselekményt, még Pécs városát is belekomponálja, mert a város színházának írta a darabot 1968-ban, és pompás, általa kreált kancsal „középkori" magyar nyelven beszélteti a szereplőket -, hiszen éppen „a konkrét helyzetből" vagy az „osztályviszonyokból" kiinduló történelemvizsgálatot, ha tetszik, a marxista történelemszemléletet tette vicc tárgyává. (Mit kell annyit vitatkozni azon, miért tiltották be - ezért!) Amikor Weöres a darab végén azt mondatja egy háborúban elgyagyásodott hadfiból előléptetett rezonőrrel, hogy „le a világtörténelemmel!", akkor azt az önérdekre épülő, szólamokkal és hazugságokkal álcázott hatalmi politikát húzza át egyetlen vonással, amely a kezdetektől máig tart. „Millen idők", panaszkodik az egyik szereplő, és évezredek óta nincs olyan perc, amelyre ez ne lenne érvényes. Egy szabad elme, egy független szellem, egy gyermeki kedély mutat szamárfület az öblös történelemfilozófiáknak.

A Katona József Színház előadását rendező Máté Gábor természetes mozdulattal a megírás korába helyezi a játékot. Ez konkrét és absztrakt idő egyszerre. A darabnak akkor a legnagyobb a huzata, amikor van konkrét megszállás (bár a bornírt eszmékkel való agyi megszállottság is elég hozzá), így jól állnak rajta a szovjet-kék egyenruhák és tányérsapkák, az amúgy is megkövetelt öltözetzagyvalékkal keveredve. Mivel az átöltözés itt alapmetafora, két színpadszéles rúdra akasztva s le-föl mozogva rendelkezésre áll a ruhatár, Cziegler Balázs díszletének egyik lényeges eleme. Füzér Anni remek zsibvásár-divatbemutatót tart lehordott nemzetközi folklórból, amelyben az etnikai viseletek és a szittya magyar nosztalgiajelmezek (gyakran csak részletekben, egymásra rétegeződve, épp ez a pláne!) éppúgy megtalálhatók, mint a csíkos tréningnadrág és a komisszár-esőkabát. Egy vörös nyakkendő le-föl vétele elég az átállás jelzésére. A fő-fő manipulátoroknak pedig a strapaszmoking. Lipót és Mehmed (a vigyorgó Bán János és a fanyar Szacsvay László) az említett jelenetben csak egy álarcot tart maga elé, nincs szükség koronára-turbánra; ha leveszik az álarcot, ők a mindenkori politikus prototípusai. A táskarádió, a föltartott zsinórantennával képet csiholó tévé - „neked dzsinned vagyon, mint Aladinnak", mondják mint varázsgömbre, s jelzik csupán, hogy adást közvetítenek vele -, sőt maga a konkrét helyszín, a színpaddal ellátott kultúrterem is elvont térként, az „iskolaszínházi" rakoncátlankodás szimbólumaként működik.

A helyszín ürügyet és értelmet ad a játéknak. Itt próbálják kétszer Ambrus deákék a kétféle színjátékot - mindkettőt be akarják tiltani -, amit megzavar, elsodor, száműz a történelem. Ez az egyik alapgondolat, a piedesztálra állított komédia meggyalázása, amivel Weöres mintegy prófétálta saját darabja későbbi sorsát. Másrészt a „kultúrterem" fölment a szó szerint vett életszerűség alól, még a pamflet vagy a farce keretein belül sem kell realisztikusan követni az eseményeket, nem kell mindig átöltözni a helyzetnek megfelelően, a ruhák és a karakterek keveredhetnek, egymásra rakódhatnak, lehet török főembernek öltözött katolikus magyarnak lenni tányérsapkás tiszti egyenruhában, hithű Jehova-követőnek török kádiként, nem baj, ha hirtelen azt sem tudjuk, ki kicsoda - többen több szerepet is játszanak -, erről szól a darab, a szerepjátszásról vagy a szerepbe kényszerülésről. A szultán küldte selyemzsinórokat (az öngyilkosság kötelezvényét) át lehet adni piros dobozkában, mint az állami kitüntetéseket, a halottak arcképét mint mártírokét fel lehet akasztani a falra. Az előadás okosan és szellemesen bánik a felkínált történelmi katyvasszal, tovább képzettársít a szerző koráig - a miénkig. A kísérőzenében ugyanúgy keverednek a népek és nyelvek, a német-török slágertől az Oly távol, messze van hazámig (1957), mint a szövegben. A színészek - mesterségük a szerepjátszás - lökik az átváltozást, Kocsis Gergely pofátlan kaméleonja, az általa és Bán János, Szacsvay László, Ujlaki Dénes által fölskiccelt szittyamagyar-kvartett, Rajkai Zoltán vehemens figurái, Dankó István groteszk után kisimuló disztingvált bankárfiúja, Hajduk Károly tenyérbemászó karakterekből átfordított laza epilógusa, Kovács Ádám cigány Hercsulája egyaránt élvezetes. Fekete Ernő pedig szenzációs mint Ibrahim kádi alias Avram Mandelli: a túlélési kényszerből kifejlesztett könnyed cinizmus és a mélyén rejlő fájdalmas megbántottság ötvöződik alakításában.

A nők által kézről kézre adott Bornemissza Ambrusként Kovács Lehel (szakadt ínszalaggal is) bravúrosan helytáll: sodródó selyma a passzív szerepben. Pálmai Anna meghitt, gyöngéd portrét fest a szerelméért hitéről is lemondani kész Leáról. Ónodi Eszter fékezett frivolitással, a kihívó szélsőségeket kerülve amazonból önadakozóvá szelídíti Báthory Susánnát. Tenki Réka Evelinje mint végtelen hosszú nemzetiszín sálat kötögető Solvejg várja haza Ambrusát. Susánna és Evelin jelenete a befejezés előtt elképzelhető lenne tépettebben is, ebbe van kódolva a drámai summa - a történelem országútjától távol élő szemrehányást tesz a morális megszeplősödésért azoknak, akiken átment az úthenger -, de mivel az előadás mindvégig tartózkodott a tragikus hangtól, sokkal inkább abszurd diákszínházi pamfletként, röhejes történelemfilozófiai karikatúraként fogta föl a darabot, semmint a világhistória „nagy hús-öllő, vér-kalló" malmának metaforájaként (mintha e szavakat el is mulasztottam volna hallani), tulajdonképpen hű maradt a saját ironikus-játékos hangvételéhez.

Viszont annál bensőségesebb, spirituálisabb a színészegyüttes darabzáró citerajátéka.

Élet és irodalom