Műmadár-mese

Calderón drámája hosszú, költői szövegbe rejtett, nehezen befogadható filozofikus mese életről, sorsról, szabadságról és hatalomról. A Kamra Kovács Dániel rendezte előadása könnyen fogyasztható, humoros mese, ami kevésbé szól életről, sorsról, szabadságról és hatalomról, mint a professzionális nevettetésről.

A férfinak álszakállazott Rosaura (Jordán Adél) és a férfi létére kevéssé férfias Clarín (Mészáros Béla) mint jó iskolások konferálják be az előadást, majd átmásznak a fogva tartott herceg, Segismundo (Keresztes Tamás) játékvilágának elektromos kerítésén. A herceg, akit az öreg király mesekék zárkában, hatalmas zöld filcdombok között tart fogva, makettfákkal játszik, és életnagyságú műmadarakat csicseregtetve álmodik a szabadságról. A szabadság pedig eljön, mert a király, Basilio (Lengyel Ferenc), dacolva a jóslattal, mely szerint Segismundo bajt hoz az országra, a herceg fejére helyezi a trónörökösi papírkoronát. De Segismundo, mert nem tud viselkedni, szétloccsant egy fejet a falon, a király pedig, miután az épp kéznél levő sokkolóval ártalmatlaníttatja, visszaviteti a herceget a mesevilágba, ahonnan az igazi élet csak álomnak tűnik. Legalábbis addig, amíg lázadó katonák ki nem szabadítják a herceget, hogy némi polgárháborút követően megtegyék uralkodójuknak.

Ennyi a történet: mese, boldog végkifejlettel. Amit Calderón hozzátett, csak tekervény, kacskaringós elmélkedés illúzióról, hazugságról ésatöbbiről. Kovács Dániel és a dramaturg, Várady Zsuzsa sikeresen szabadultak meg a barokk ballaszttól, és világos, egyszerű szöveget adtak a színészek szájába. De nem csak a szöveg, az eszközök is a könnyű megértést szolgálják: a moszkvai herceg, Astolfo (Takátsy Péter) nem nyakában hordja Rosaura arcképét, hanem a családfát bemutató előadását illusztráló diák között felejti, és véletlenül vetíti ki Estrella (Pelsőczy Réka) számára. Ez pontosan beleillik a lufikkal és játékfegyverekkel játszó előadásba, amelyben természetes, hogy Clarín pohárból hörpinti a művért, hogy aztán kiköpje; igazi, huszonegyedik századi világ ez, amelyben, úgy tűnik, nem az élet, hanem a színház álom.

A kérdés csak az, hogy a játékosság, az eredeti műtől idegen (de teljesen koherens) formanyelv összességében jár-e annyi haszonnal, mint amennyi veszteséget a calderóni költőiség elutasítása okoz. Hogy mit vesz el és mit ad hozzá az előadás értékéhez, hogy Basilio, miután megadja magát (Töröld a lábadat ősz szakállamba - mondja), Segismundo lába elé veti álszakállát. Hogy nem túlzás-e, hogy az épp haldokló Clarín mögött is dobbal ütött fenyőfákkal teniszezik a két ellenséges sereg, csírájában fojtva el bármilyen nézői érzelmet. És kérdés az is, hogy a sok tréfa közben nem vesznek-e el az olyan, igazán jelentős pillanatok, mint amikor a végül uralkodóvá nőtt Segismundo a korábban hús-vér katonákat makettként tiporja el.

Mert ilyen alkalom is akad bőven: amikor a forma eszközzé válik, egy önironikus színház eszközévé, amely a nézővel összekacsintva lebbenti fel a fátylat a valahol kint zajló nagybetűs életről. De azért, hogy az előadás csak időnkét mutatja meg, mi mindenről szólhatna, nem csak a színvonalas poénok, de az egyenletesen jó alakítások is kárpótolnak. Talán Keresztes Tamás és Elek Ferenc dolga a legnehezebb: a legtöbb komoly monológ az ő szájukból hangzik el - de mindketten olyan magabiztossággal mondják szövegeiket, hogy a játékos környezetben sem lesznek hiteltelenek egy pillanatra sem. És ez sokkal értékesebb, mint a Calderón-darabból könnyebben születő, futószalagon gyártott tucatkatarzis.