A Katona József Színházban háromfogásos vacsorát kínálnak a nézőknek. A leves nem üli meg a publikum gyomrát, nem csoda, hiszen Krúdy Gyulától tudjuk: ez az étek azért van, hogy helyet csináljon az utána következőknek. A főételtől kezdődően azonban egyre nehezebben emészthető, ám egyre ínycsiklandozóbb falatok kerülnek a tányérra. A desszert pedig pikáns, kesernyés ízvilágával a legkényesebb gyomrokat is kielégíti.
A Petőfi Sándor utcai társulat Zsámbéki Gábor rendezésében Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című drámáját mutatta be. Horváth darabja majd mindent felvonultat, ami egy dél-amerikai szappanoperához szükségeltetik. Megejtett, majd elhagyott leány, gonosz nagymama, idősebb nő kitartottjaként éldegélő csábító és a sort még hosszan lehetne folytatni. A Katona előadása azonban határozott csapásokkal metszi le a melodramatikus túlkapásokat a szövegből, ez a törekvés a színészvezetésre és a szereposztásra egyaránt jellemző.
Kérdés, hogy mi marad, ha megszabadulunk a sallangoktól. Zsámbéki kispolgári Szent Johannaként játszatja a történetet. Egy tisztaszívű lány pokoljárásának történetét látjuk, olyan közegben, ahol mindenki álarcot visel, ahol senki sem hajlandó számvetést készíteni életének kisszerűségével. A szereplők lakonikus belenyugvással szemlélik, vagy észre sem veszik a fejük felett zajló társadalmi változásokat. Keretes szerkezetű előadást látunk, amennyiben az emberi viszonyok az utolsó, a harmadik felvonásra visszaállnak a cselekmény előtti állapotba. Ez alól csak Marianne a kivétel, ő a legnagyobb vesztes. Az első felvonásban a figurák színes buborékokat fújnak, a hölgyek és az urak fürdőruhában flangálnak, majdnem szeretkeznek, szerelmi kapcsolatok születnek és alakulnak át. Később fokozatosan borul be felettük az ég, a csiricsáré, tarka színek eltűnnek és helyettük a végletekig lecsupaszított személyiségroncsok maradnak.
Khell Csörsz lépcsőzetes tere négy részre tagolja a színpadot. A nézőtér felé lejtő, erősen stilizált díszlet meg sem próbálja a ’30-as évekbeli Bécs fasizálódását érzékeltetni. Ha mégis, akkor azt a színpad jobb oldalára állított hirdetőtáblával teszi. Hirdetményeket látunk, amelyek a gazdasági válságról, a munkanélküliségről, a közelgő választásról, majd a nácik győzelméről szólnak. A bal oldalon kisméretű vízfestmények jelzik a helyszínváltásokat. Az előadás csúf, kényelmetlen tere a természet adta és a mesterséges környezet harmóniájának lehetetlenségéről árulkodik.
Három színész játékát kell mindenképpen kiemelni. Rezes Judit Marianne szerepében nagy mélységeket jár be. Ez az út a boldogságot kereső, naiv lánytól a megtört, kiábrándult nőig tart. A színésznő mindezt teljesen természetes eszközökkel jelzi. Bezerédi Zoltán Tündérkirálya nagyszerű tanulmány az elvakultság, és a butaság természetrajzáról. A legjobb alakítás Fullajtár Andreáé, aki nem először viszi a hátán színháza produkcióját. Azzal, hogy egy 30-as színésznő játssza a trafikosnőt, a szövegben jelzett hervadó, 50-es helyett, nagyobb súlyt kap Alfréd, Marianne és Valéria szerelmi háromszöge. Nem kikapós nősténytigrisnek mutatja Valériát, hanem bölcs, szeretetre vágyó nőnek. Nagyszerű tempóérzékének köszönhetően ezúttal még humorát is csillogtathatja. Mindig történik valami, ha a színpadon van, ha nincs a színen, alig várjuk, hogy újra bent legyen.
Zsámbéki Gábor tálalásában csípős fűszerekkel ízesített vacsorát kínálnak nekünk a Katonában, megéri megkóstolni, csak vigyázni kell arra, nehogy megülje a gyomrunkat.
Az írás a 2009. november 6-ai előadás alapján készült.
Szekeres Szabolcs, zártkör.hu, 2009. november 15.