Mérgezett lelkek

A színpadon hirdetőoszlop: hangsúlyosabb a díszlet jelzésszerű elemeinél. Rajta eleinte a válságra utaló cikkek, hirdetések, aztán választási plakátok, náci jelképek, háborús agitáció. Noha sosem kerül a centrumba, mind több teret hasít ki magának. Miként a saját kis világukban elmerülő szereplők életéből is a harmincas évek mind mérgezettebb levegője.

Ödön von Horváth darabjában a fasizálódás szindrómája inkább a háttérben, mind reálisabb fenyegetésként van jelen, míg a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte előadása ezt kifejezetten hangsúlyossá teszi. Nem szájba rágva, nem betoldott szövegrészekkel, s végképp nem a mai áthallásokat direkten erőszakolva, hanem a téboly elemeit fokozatosan a történetbe emelve, a társadalom és az emberi lélek fasizálódása közti párhuzamot megteremtve.

A Mesél a bécsi erdő szereplői nem szörnyetegek, de többségük végletesen egocentrikus, érzelmileg beszűkült, érzéketlen, szűk látókörű kisember, aki magától értetődő természetességgel válik a torz eszmék tudatos vagy öntudatlan kiszolgálójává. A nácizmus kellékei a mulatóban játszódó jelenetben válnak leginkább láthatóvá, de a teljes elembertelenedés folyamata a Nagyanya által a legkisebb morális aggály nélkül elkövetett gyermekgyilkosságban éri el csúcspontját. Az előadás leginkább ennek a folyamatnak a megmutatására fókuszál, így érthetően nem széles, realisztikus tablókkal dolgozik.

Zsámbéki Gábor brechties elemekkel, stilizáltan viszi színre a darabot. Khell Csörsz tere a játék kezdetén szinte üres; a színen lepel, vászon és két zenész (Sáry László és Várady Zsuzsa), akik majd újra és újra felbukkanva végigkísérik az előadást. A helyszíneket szinte csak egy-egy tárgy jelzi; a babaklinikából például csak a baba és a kis csontváz marad (hátborzongatóan előre utalva a kis Leopold sorsára is). A díszletezést a színészek maguk végzik. Az egyes jeleneteket kis tábla is jelzi (mely az első képben a közeli nevezetességet ábrázolja, a mulatóban viszont maga a horogkeresztes zászló), és megjelenik a jelenetcímeket, szerzői utasításokat elmondó Konferanszié is.

A szikár, elidegenítő eszközökre építő stílust a színészi játék és a rendezői ötletek élettel, erővel töltik meg. Miközben a tipizálás igénye végig jelen van a játékban, a szereplők mégis egyénítettek, s a jelenetek sok apró, pontosan és gazdagon kidolgozott részletből állnak össze. A fürdőzős piknik során például a főszereplőkről néhány pillanatra a mellékfigurákra vetül a reflektorfény – csupa finoman vagy élesebben elrajzolt szereplő. Tóth Anita, Czakó Klára, Gera Marina alakjai mintegy a történések groteszk módon elemelt hátteréül szolgálnak. A fasiszta palánta Erichet mi sem jellemzi jobban, mint amikor elkéri a kislánytól az őt korábban fejen találó strandlabdát, s késével széttrancsírozza. S hogy az agresszióhoz mennyire nem szükséges ideológiai töltés, jól példázza Lengyel Ferenc céltalanul dühödt, ostoba mészároslegénye; az általában elmosódott kontúrú figurából a színész bármely hatalom erőszakszervezetének potenciális tagját formálja meg.

Részben vagy egészben más alakítások is felülírják a szerepkonvenciókat: a Bárónő (Tenki Réka) és Helén (Szirtes Ági) itt leszbikus párként jelenik meg, s a kapcsolatban persze egyértelműen Tenki gátlástalan Madame-ra hajazó Bárónője a domináns fél. És némiképp új fénytörésben látszik az Anya és a Nagyanya kapcsolata is. Lázár Kati kedélyesen aljas, a lélek kiüresedését valósággal megtestesítő, elpusztíthatatlan Nagyanyájának nem morális ellenpontja az Anya alakja; Bodnár Erika inkább konformista cinkost játszik, aki ha gyűlöli is anyját, rá van utalva – így aztán szépen, békésen eléldegélnek egymás mellett.

A szerepek többségére persze nem a konvenciók átértelmezése, hanem a szerepsémák gazdag színészi kidolgozása a jellemző. A legtöbb ponton kézenfekvő a szerepek kiosztása – emiatt, valamint a pontosan megtervezett és megvalósított forma miatt transzparens, kiszámítható az előadás. A következetesen végigvitt koncepció meghatározza a játékot; törésre, váratlan fordulatra, a főszereplők karakterének átértelmezésére felesleges számítani. Az előadás értékét nem a tartalom vagy a forma eredetisége, hanem a megvalósítás szakmai színvonala adja: az alkotói következetesség, a játékötletek alaposan kidolgozott és koncepcionális megvalósítása, a színészi alakítások színvonala. A kisebb és nagyobb szerepekben voltaképpen az elfuserált, céltalan életek torokszorítóan komikus változatait láthatjuk.

Kovács Lehel nácifióka Erichjében nem annyira zavaros nézetei a félelmetesek, hanem az, ahogyan ez az ösztönös agresszióval párosul. Innen érezni, hogy Bán János (Kapitány) nyakmerevítős, jó szándékával és őszinteségével is csak bajt keverni képes, régi vágású értelmiségije már nem sokáig lesz számára ellenfél. Elek Ferenc (Oszkár) egyszerű eszközökkel, igen erőteljesen ábrázolja az érzelmileg kisemmizett, magányos kisember önző részvétlenségét. Fullajtár Andrea (Valéria) az első virágzásán már túljutott, fiatalabb férfiakba kétségbeesetten kapaszkodni próbáló trafikosnő elesettségének, magányának, szeszélyének, hiúságának, zsarnokságának ezernyi színét mutatja meg. Bezerédi Zoltán Tündérkirályának végletes egoizmusa, álszentsége, kicsinyes zsarnokoskodása mögött egy teljesen félresiklott élet kilátástalansága húzódik.

Nagy Ervin Alfrédja tagadhatatlan sármmal bíró üres pozőr, aki pózait szívesen fel is fedi, ha úgy érzi, ezzel ér céljához. Az önostorozás és önsajnáltatás szerves része hódítói eszköztárának, s mivel a pillanatnyi jóléten túl érezhetően semmi célja nincs az életben, többé-kevésbé jól is érezheti magát a bőrében. Rezes Judit színészi alkata fedi talán legkevésbé a játszott szerepet (vagyis itt tér el leginkább a „papírformától” a szereposztás), s így Marianne az első jelenetekben talán érettebbnek is tűnik az optimálisnál. Ám a későbbiekben ez az alkati érettség maximálisan kamatozik: ahogy a lány mind inkább higgadt keserűséggel viseli sorsának alakulását, úgy válik Rezes alakítása is mind intenzívebbé, szuggesztívebbé - egészen a gyermek elvesztése miatti csontig ható fájdalom ábrázolásáig.

Marianne távolról sem ártatlan ugyan, de kétségkívül áldozata az őt körülvevő közegnek – így a tragédia lehetőségét sem tagadja meg tőle az előadás. A csecsemőt jelző babakocsit brutálisan eltüntetik a színpadról, a kétségbeesetten vergődő lányt Oszkár vonszolja magával - maradnak a felborult székek, fülünkben zeng még az „über alles” - jön a szép új világ…

Urbán Balázs, revizoronline.hu, 2009. november 9.