Az opera azért mégis a hangokról szól, és Poppea megkoronázásában beszédhangok énekelnek, annak megfelelő színnel és színvonallal. Nekem éppenséggel tetszik, hiszen ha dalra fakadok, magam is erre vagyok képes (nagy jóindulattal), legyen az opera tényleg mindenkié, és ne csak azoké a pufók, furcsa arcszőrzetet vagy furcsa frizurát viselő férfiaké és nőké, akik a színház életidegenjei. Van még egy mellékszál is: az előadás azt is bebizonyítja, hogy hiába tűnik úgy, jelen körülmények között nem lehet megmenteni, korszerű színházat faragni az operaelőadásokból, se közönség, se rendező, se szereplő nincs hozzá, mert itt van. Van rendezés, van szereplő, egyelőre közönség is van, de ha nincs, én jövök, szívesen nézném újra.
Énekelnek a Katonában, már megint énekelnek, lassan ez a színház válik az alternatív Operaházzá, vagy a második alternatívvá, hiszen ott van a Müpa is. Nem lennék Ókovács Szilveszter. Ettől függetlenül sem, de az most mindegy.
Csak hát el kellene dönteni, hogy ez tetszik-e vagy sem. Az opera azért mégis a hangokról szól, és Poppea megkoronázásában beszédhangok énekelnek, annak megfelelő színnel és színvonallal. Nekem éppenséggel tetszik, hiszen ha dalra fakadok, magam is erre vagyok képes (nagy jóindulattal), legyen az opera tényleg mindenkié, és ne csak azoké a pufók, furcsa arcszőrzetet vagy furcsa frizurát viselő férfiaké és nőké, akik a színház életidegenjei. Van még egy mellékszál is: az előadás azt is bebizonyítja, hogy hiába tűnik úgy, jelen körülmények között nem lehet megmenteni, korszerű színházat faragni az operaelőadásokból, se közönség, se rendező, se szereplő nincs hozzá, mert itt van. Van rendezés, van szereplő, egyelőre közönség is van, de ha nincs, én jövök, szívesen nézném újra. Azt kell csak eldönteni, hogy a hangok miatt vagy a hangok ellenére is.
Egyetlen zenei és színházi pillanatra hegyezve ki a kérdést: a Poppeát úgy is lehet értelmezni, mint elszánt és egyenes vonalú haladást a záró kettős felé. Vannak előtte is nagyszerű zenék, és voltaképpen él e sok és hosszú recitativo is, mégis mintha az egész mű a sárga út volna, ha nem is Óz birodalma, de Poppea és Néró közös éneklése felé. Pur ti miro, pur ti godo. A magyar fordításban: ahogy nézlek, ahogy látlak. Mintha Monteverdi azt akarná mondani, hogy most, erre a három percre felejtsük el a történelmet, felejtsük el a holttesteket, amelyeken át vezetett Néró és Poppea útja a megkoronázásig, mert ez itt most a szerelem. Nem a mímelt szerelem, nem a szex, amivel Poppea pórázon tartja Nérót, hanem a teljesség és még azon is túl. Tiszta és fennkölt és valóságos szárnyalás, kézen fogott repülés. Aztán tudjuk a folytatást, ha nem tudnánk, akkor Székely Kriszta rendező emlékeztet rá, elkezdődik a hirig és a vérfürdő, mindenki mindenki ellen, késsel, karddal, kötéllel, a végén holtan fekszik a földön az egész szereposztás, a két túlélő, a szerelmespár pedig csak énekel, le se törlik a vért magukról.
Mintha csak ezt kellene eldöntenünk: legyen ez minél szebb, minél tisztább és világtól elemeltebb, higgyünk egy pillanatra abban, amit az előadás ismertetője is mond, hogy omnia vincit amor? Vagy legyünk eszünknél, jöjjön a Dinyés Dániel-féle áthangszerelés, zongora-fagott-cselló, jöjjön Rajkai Zoltán és Pálmai Anna, akik nem énekelnek ugyan direkt rondán, de direkt szépen meg nem tudnak, így jön a saját, normális hangjuk, és ezzel figyelmeztetnek: ne higgyünk még ennek a pillanatnak sem. Szép, szép, de nem fölfoghatatlanul az. Kivételes pontja az ember életének, mint a születés és a halál. Amikor minden mindegy, mert vagy nem volt idő bűnöket elkövetni, vagy nincs már idő jóvátenni, még nem tudni, kiből mi lesz, vagy már nem lehet segíteni semmit, és a tömeggyilkost is megpróbálja életben tartani az orvos, mert minden mindegy, csak az nem, hogy ő is ember. Ha a két szélét elhisszük, akkor a közepe miért ne lehetne igaz? Miért ne lehetne kivételes pillanata Néró életének is Poppea megkoronázása?
Magamtól, persze, azt mondanám, hogy én már nem hiszek benne. Túl sokat tudunk mindenféle ösztönökről, komplexusokról, hormonokról és egyebekről, amelyek együttállását szerelemnek nevezzük, de több benne az önző gén, a fajfenntartási ösztön, a biológia meg a kémia hétköznapisága. Énekeljenek csak csúnyán, ezek ők, ezek vagyunk mi. Omnia vincit Amor? De ki az az Ámor? Csak nem az a langaléta, csillogó fecskenadrágos fazon, dobónyilakkal a kezében?