Molnár Zsófia írása:

A fehér szalag kegyetlen remekmű. Hidegnek, kíméletlennek, tárgyilagosnak tetsző, megfigyelésen alapuló látlelet. Haneke nem egyetlen történetet mesél el benne, hanem egyéni sorsokat fog csokorba; elmondja a példázato(ka)t, de meg nem emészti helyettünk, felolvassa az igét, és mutatja, hogyan teljesíti be magát harmad- és negyedíziglen az írás – tulajdonképpen a hallgatásban.

A zárt közösségeknek megvannak a maguk rákfenéi, helyenként legfeljebb mennyiségi és minőségi különbségek fedezhetők fel, amelyeket jobbára az adott közösség összetétele, a belterjesség mértéke és a belső függőségi viszonyok határoznak meg. Michael Haneke 2009­‑ben készült A fehér szalag című filmje igen visszafogott eszközökkel rajzolja meg egy német protestáns falu tablóját, de annál erősebben mutat rá a felszín alatt munkáló motivációkra és folyamatokra. A film az első világháború kitörését közvetlenül megelőző évre helyezi a cselekményt, noha a közegben van valami időtlen. Ezt a történeti kontextust a Katona József Színház előadása is megtartja, de a színpadi absztrakció még tágabbra nyitja az értelmezési tartományt. A vonatkoztathatóságot. A többnyire láthatatlan események és a morzsákból összerakott emberi sorsok azonosak, a kifejezési eszközök mások: Hanekénél arcok, berendezési tárgyak (is) segítik az eligazodást, Ascher Tamás rendezésében attitűdök vannak, és míg filmen a fekete-fehérrel és a keretezéssel állandó szinten tartható a feszültség, színpadon kalibrálni kell azt.

A fehér szalag kegyetlen remekmű. Hidegnek, kíméletlennek, tárgyilagosnak tetsző, megfigyelésen alapuló látlelet. Haneke nem egyetlen történetet mesél el benne, hanem egyéni sorsokat fog csokorba; elmondja a példázato(ka)t, de meg nem emészti helyettünk, felolvassa az igét, és mutatja, hogyan teljesíti be magát harmad- és negyedíziglen az írás – tulajdonképpen a hallgatásban. Mert a hallgatás ebben a faluban közmegegyezés – ez a helyi társadalom minden rétegében közös, hiszen az ellentét itt nem is annyira úr és szolga, mint inkább szülő és gyerek, nő és férfi között feszül. A súlyos dolgok otthon történnek, zárt ajtók mögött, és a négy fal közül nem szivároghat ki semmi. Kívülről az látszik, hogy mindenki végzi a dolgát, munkába és iskolába jár, istápolja az istápolandókat, vasárnaponként és a nagy ünnepeken pedig engedelmesen elmegy a templomba, végigüli az istentiszteletet, lehajtott fejjel elmotyogja a Miatyánkot és felszegett állal elharsogja az „Erős vár a mi Istenünk”-et, és ezzel el is nyomja a belső vívódását. Mintha a hit (bármilyen hit) ilyetén külsődleges gyakorlása felérne a bűnbocsánattal.

Az események láncolata egy „balesettel” indul, és aztán nincs megállás – a levegőben lehet valami. Ugyanakkor a rossz dolgok nem egymásból következnek, legfeljebb összeadódnak, ami éppen elég ahhoz, hogy a hangulat csendben elmérgesedjen, belül, az emberekben. Hiszen következmények végeredményben nincsenek, mert történjék bármi, nem derül fény az elkövetők személyére. És a baj nem is az, hogy bűnbak nem akad, hanem hogy az okokat nem firtatja senki. Nem annak kellene lennie a kérdésnek, ki akarta, hogy az orvos felbukjon, vagy ki kínozta meg a báró és a bába kisfiát, hanem annak, hogy miért. Hogy honnan ez a zsigeri gonoszság. Nem az elkövetőket kellene keresni, hanem a bűnösöket.

A példázat azért is hatékony és elgondolkodtató, mert a társadalom szinte minden rétege képviselteti benne magát. És minél feljebb lépdelünk a ranglétrán, mintha annál több lenne a családon belüli hazugság. A szegényparaszt gyásza őszinte, az indulata jogos, a bosszúja ártalmatlan, a szégyene tragikus. Ez a szál idővel el is halványul. Az ún. értelmiségnek, a kívülről jött első generációs értelmiségi tanítónak, a látható jómódban élő orvosnak és lelkésznek viszont már jóval nagyobb a felelőssége, még a táplálékpiramis csúcsán álló báróénál is, mivel ténylegesen ők működtetik a falubeli életet. A gond nem ott van, hogy ki-ki az alárendeltjeivel hogyan viselkedik (többnyire korrektül), hanem hogy még a hasznos és haszontalan jószágával is jobban bánik, mint a „szeretteivel”. És ezt nemcsak Haneke, Ascher is szépen meg tudja mutatni.

A színpadon a majd két óra alatt alig hallatszik hangos szó, és alig látszik érzelem. Ebben a faluban az emberek figyelnek, de nem mosolyognak egymásra, legfeljebb zavarukban. A ridegtartásban felnövő gyerekek koravének – a színészek nem is gügyögnek, a saját hangjukon szólalnak meg (egy-két csiszolható kivételtől eltekintve). De hát milyenek is lehetnének például a lelkész gyerekei, akiket az apjuk egy apró vétség miatt a testvéreik előtt megvesszőz, a falu előtt megbélyegez, éjszakára preventíve (babonásan) megkötöz – mintha a fehér szalagnál is fehérebb Mózes-tábla a nyakában az igazság letéteményesévé tenné –, és akikért nem áll ki az anyjuk? És milyen lehet az orvos félárva lánya, akinek minden szempontból idő előtt kell felnőnie? És milyen a báró kisfia, aki még a saját anyját is idegesíti, noha szinte észrevétlen? A kisebbekben és elesettebbekben van még ártatlanság, de tudjuk, látjuk, hogy ez már nem tarthat sokáig.

Ascher tiszteli, követi a filmet, számtalan elemet, apró részletet megtart belőle – ilyen erős alapanyagnál ez nem rossz döntés. A dramaturgián is csak kisebb beavatkozásokat végez (dramaturg: Enyedi Éva), teszem azt, korábban behoz egy külsős nyomozót (ez nem vezet messzire), illetve kivesz a vége felé árulkodóbb jeleneteket, amivel viszont nagyszerűen tartja elvontabb síkon a cselekményt, fojt rajta még egyet. De ennek az előadásnak nem is a cselekményvezetés a lényege, hanem a légkör megteremtése. A szeretetlenség, az értetlenség és az ezekből következő fenyegetettség légköréé. A sze­líd(en induló) erőszaké. A visszájukra forduló nevelő szándékoké. Itt a közeledésre összerezzenés és elhúzódás a válasz. Nem pillantások és tekintetek vannak, hanem nézések – el- és félrenézések. Nem lépések és járás, hanem vonulás – baljós, dübörgő vonulás. Nem ajtók, hanem el- és leválasztható puritán terek (díszlet: Khell Zsolt). Nem fekete-fehér szövetek, hanem sötétek és világosak, cukrozott mák színűek, hozzájuk szorosan begombolt gallérok (jelmez: Szakács Györgyi). És alapvetően mély regiszterben tartott hangok. A színészi alakításokat sorolni kár lenne, mert az azt jelezné, hogy megbomlik a színpadi egység. De nem bomlik meg, még a szerepkettőzéseknél és átöltözéseknél sem. Kritika legfeljebb egy-két feleslegesnek tűnő részlet miatt érheti az előadást: ilyen a minden külsődleges segítség nélkül is erős alakítást nyújtó Fullajtár Andrea arcát csúfító vörös folt vagy Bezerédi Zoltán sokdioptriás, sapkás működtetése a bába sérült kisfiának szerepében. Ezek túlzó jelzéseknek tűnnek az egész tökéletesen fungáló nyomottságához képest.

Egyvalami azonban nem hagyható szó nélkül: a hozzáadott érték, a tanító szerepének valamelyes átértelmezése (legalábbis az én aznapi olvasatomban). Mert míg Haneke felmenti ezt a naiv fiatalembert, aki, amint reménye van a jobb életre, felhagy a kérdezősködéssel (és a hivatással, azaz a jövő nemzedékének formálásával), és a kiszemelt mosolygós menyecskével elmenekül a faluból, vissza sem néz, Ascher nem. Ő hangtalanul megvádolja őt is. Mindenki nevében. Mert az általa felfestett közösségben egy sincs, aki bűntelen.