Lorca: Ha elmúlik öt év
Hát ez az! Már rég nem tudjuk mi a reális és mi az abszurd, mert körülöttünk a legjózanabb napunkon
is teljességgel összekeveredik.

Kitapintható, hogy minden szétesik, hogy jó ha megérünk még öt évet,
s már nincs olyan – akarat , eszme – ami összetarthat. Sokkolna, ha bármivel is sokkolódnánk.
Szürreális és abszurd. Ezek a fogalmaink azok, amelyeket - jó részt - három , a múlt század húszas
éveiben Madridban tanuló egyetemistásoknak köszönhetünk. Az Ibériai félszigeten is akkoriban
nagyot fordult a világ. Alig túl az első világháborún és azon a sokkon, amit a közlekedés és a
kommunikáció gyors fejlődése okozott, amikor csak a zavarodottság volt erős. Ott az egyetemen
összebarátkozott Garcia Lorca, Salvador Dalival és Luis Bunuel. Megtalálták egymást és mindarra, ami
körülöttük és a bennük dúlt, megfogalmazták a máig is intenzíven ható választ.
Garcia Lorca festett, zenélt és darabokat rendezett, miközben díszlettervező és dramaturg is volt.
Drámáit azóta is játsszák ( Magyarországon is, s nincs olyan év, hogy ne lenne színpadon a Bernarda
Alba háza, a Yerma, vagy a Vérnász). Azt a művét, amelyet most Zsámbéki Gábor rendezett a
Katonában, a szerző 1931-ben írta, s maga is a „bemutathatatlan színház” darabjai közé sorolta. Van
is történet meg nincs is. Előttünk egymáshoz alig vagy lazán kapcsolódó képek sora. Van egy szellemi
dolgokban jártas főhős, aki elhatározta, hogy akkor igazi a szerelme, ha öt évet vár rá, miközben őt a
gépírókisasszonya imádja.
Az idő legendája lenne, ha az nem folyna el, nem lenne képlékeny úgy, mint Dali órája azon a
bizonyos festményén (Emlékezet állandósága). Nagyon erőteljes képek követik egymást, amelyben
különös alakok jelennek meg, s mindegyikük mesél. Elmesélik a saját történetüket. Kapcsolódnak is a
főhőshöz, de csak nagyon-nagyon mellékesen. A főhös, a felesleges ember, a tébláboló, a szellemi
utakat keresgélő, mintha Csehov Platonovja kistestvére lenne, álmodozik is meg nem is, akarna is
valamit meg nem is. Dér Zsolt hozza a figurát. Tétova és akaratos, bizonytalan és zsarnoki. Itt belül
nem történik semmi, csak kívül, mert a különös alakok – Halott kisfiú, döglött macska, próbababa,
Harlekin - jönnek-mennek. Vagy mégis történet kerekedik ebből? Az a való, ami nem való (Bacsó
Péter: Tanú, Pelikán) és az egészen abszurd a jelen megjelenítője lesz, a súlytalanságé, a téblábolásé,
ahogy elúszik, mert hagyjuk, elúszik maga az idő, ami a mi valóságunk lenne. Semmi sincs, nem
maradt már körülöttünk-bennünk, ami a valósághoz kötne.
Látomás ez. Lélegzetelállítóan gyönyörűek a szemünk elé táruló képek. Khell Csörsz mennyezetig
meleg-rozsdaszínnel keretezte a történetet. Ezekből fordulnak ki a hatalmas táblák, amelyek nyílnak
és csukódnak, be és kiengedik az aktuális résztvevőt. A jelzésszerű kellékek: tárgyak, az ívelt
keretben a lépcsősor, a lógatott keretben a viharos égboltrészlet és az eléje úszó felhő, aztán a
mennyezetről lehulló fatörzserdő a maguk konkrétságában valósítják meg az abszrtaktat, a szűrt.
Szakács Györgyi jelmezei cizellálják az érzékenységet és a finomságot, amely átlebeg ezen a valóságos
nem-valóság történeten.
A Valóságnál is valóbb való képeit Dargay Marcell zenéje mélyíti.
Igazi színház ez, játék, színészekkel, mese „szemem pillás függönye fenn, hol van a színpad, kinn-e
vagy benn? -, akik élik a saját történetüket: Fullajtár Andrea a menyasszony apja és a sárga maszk,
Dankó István inas és bohóc, Tóth Anita a döglött macska, Jordán Adél menyasszony próbababa.
Általuk a Lorcai szenvedély, a fájdalmak és kiábrándultságok, drámaiság és sejtelmesség megtelik
élettel, bozsgással, erővel.
Zsámbéki Gábor a színház mindenféle nyelvét a reálistól a legvadabb abszurdig műveli. Itt most mégis
különlegesen újat mutatott, valami olyasmit, amit eddig nem láttunk soha. Szürreális színházat

láttunk már, de ilyen költőit még nem. Gyönyörű - színekben és formákban megkomponált - képek
sora fájdalmasan jelzi, hogy vége. A minden egész eltörött élményén túl azt is, hogy elfolyt maga az
idő. Lebegünk valami légüres térben visszhangtalanul, nem keresünk már semmilyen kapaszkodót.

Federico Garcia Lorca: Ha elmúlik öt v. Az idő legendája. Fordította Imreh András. A Katona József
Színház előadása Khell Csörsz színpadképében, Szakács Györgyi jelmezeiben. Zsámbéki Gábor
rendezésében.

Józsa Ágnes