Ez most olyan összjáték, amire nem lehet azt mondani egy elismerő, de kicsit unott kézlegyintéssel, hogy a Katona színészei mindent tudnak, ez nem újdonság; hanem amivel a közönség együtt lélegzik: jó helyeken szusszan és nevet, tartja vissza a lélegzetét. A rendezés szépen emeli ki az erkölcsi mérce viszonylagosságát, az emberi természet gyengéit és erősségeit, a bomlás pillanatokból összetevődő folyamatát, a „gyűlölök és szeretek” kettősségét, a helyzetekben rejlő iróniát; kis térben nagy teret ad a színészi játéknak. Igazi nemzedéki Csehov-előadás ez, távolságtartás nélküli, jelen idejű.

Nagyjából az egész József Attila-verset idézhetnénk tételként, csak a harminc telet kellene cserélni negyvenre. Mert a Kamra színpadán A Platonovban minden színész korának közel megfelelő szerepet játszik. A negyvenesek válsága ez, kapuzárási pánik, ami persze mindenkinél – vérmérsékletének, anyagi helyzetének, családi és elmeállapotának függvényében – másként jelentkezik. Ahogy a „primér nárcizmus” is.

Fussuk le a kötelező kört: Ascher katonás Platonovja nincs még olyan messze, hogy ne emlékeznénk rá (1990–1995) – nagyszerű volt, főleg Balkay Gézát (meg Básti Julit, Udvaros Dorottyát és Szirtes Ágit) nehéz feledni. Vagyis igen, Székely Kriszta kockázatot vállalt nemcsak a darabbal, de azzal is, hogy a címszerepbe nem egy fényevesztett amorózót, hanem eleve más alkatú színészt helyezett. De egész egyszerűen butaság ezt hajtogatni, mert Székely Kriszta ezt nagyon tudja: meglátni az előző századforduló mélylélekelemző drámáiban a mait.

A szövegpéldány pontos arány- és humorérzékkel készült (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), nem akar jópofa, sem káromkodósan kortárs lenni, de ha valami kicsusszan, hát kicsusszan, ettől természetes. Mert bizony természetesen hangzanak a mondatok, leginkább Ónodi Eszter (Anna Petrovna) és Kocsis Gergely (Platonov) szájából. Ezt meg ők tudják nagyon. És a helyzet, amelyben vannak, szintén természetesnek hat – ha nem különféle orosz neveken szólítanák egymást a szereplők, fel sem tűnne, hogy nem itt és most léteznek, amire a szociokulturálisan réteges öltöztetés is rásegít (jelmez: Pattantyus Dóra) –, olyan ismerős, bár beszélni nem feltétlenül szoktunk róla, pláne nem ilyen kegyetlenül analitikusan.

A vektoros viszonyrendszer olyan bonyolult, hogy leginkább csak térben lehet ábrázolni, és Székely Kriszta ezt meg is teszi. A megmaradt szereplőkből – családtagokból és közeli barátokból – felállít egy afféle láthatósági gráfot, amelyben arról a helyről, ahol éppen áll, egyedül Platonov lát mindent. Láthatna más is, csak vagy túl naiv/őszinte ahhoz, hogy észrevegye, mi folyik körülötte, vagy az igazság kényelmetlen lenne neki, vagy összeomlana tőle a saját biztonságos rendszere. Ahogy a bulikoreográfia felbomlik, amikor az egyik (lány/nő/asszony) elfárad, a másik megszomjazik, a harmadik kiszalad pisilni.

A vidéki Oroszország helyett – úgy lövöm be – egy Buda-hegyvidéki házibuliban vagyunk. Feltehetően szép lakás, tágas, fancy nappalival, ahol a tulaj, a hangsúlyozottan fiatalon megözvegyült tábornokné annyira unatkozik, hogy attól még a parketta is a falra mászik (díszlet: Tihanyi Ildi). Körben bárpult, amelyről vodka helyett mindenféle nemesebb szesz és kóla fogy. Meg az érzelmileg apátlan, anyagilag ezért túlkompenzált Kirill (a csodásan nyafka és némileg féktelen Dér Zsolt) jóvoltából pár csík kokain. Ez nem az érzékenyítés, hanem az érzéstelenítés estéje, amelynek a végére átszakad minden gát(lás), csak hát a meggondolatlan nem is annyira döntéseknek, inkább csak lépéseknek – az ember bármennyire szeretné ilyenkor visszakapni gyermeki státusát – felnőttként következményei vannak. A kérdés, ezeket ki hogy bírja.

Nyilván mindenki szeretne boldogan élni, de a boldogságnak sokféle arca van. És amint az ember ebbe a tervbe bevon egy másikat, máris felelőssége van. Na, ezt nem könnyű jól csinálni – és (el)viselni. Mások érzelmeivel – de a sajátjainkkal is – játszani veszélyes terep. Az összeszokott társaság magja (Anna Petrovna és udvartartása) látszólag meghozta a maga döntéseit. A tábornokné nem kíván újra férjhez menni, beérné egy szeretővel, a hűséges házibaráttal, Platonovval; nők terén mulya mostohafia, Szergej (Fekete Ernő) hirtelen felindulásból megnősült; Platonov elszegődött tanítónak („ennyi”), és családot alapított; sógora, Kolja (Bányai Kelemen Barna) pedig végre talált egy hozzá hasonlóan komplexusos lányt, aki fogadja az udvarlását. Mindez addig működik is, amíg Szergej újdonsült felesége, Szofja (Jordán Adél) személyében be nem lép a nagy nehezen összehozott és fenntartott egyensúlyba a lezáratlan múlt. Az övé és Platonové. Az elszalasztott esély. Az érzés. Mert egy-egy kilengés praktikusan kezelhető („Ha képes lennék hazudni neked, már rég a feleségem lennél”), de itt Platonov átlépi a határt, felmelegíti a töltött káposztát, és evés közben megjön az étvágya is: „többet érek egy szimpla kis viszonynál”, „régen udvaroltam, mostanában csábítok” – mondja, és le is kap a tíz körméről minden nőt, aki felajánlkozik, vagy csak vágyakozóan tekint rá. Csakhogy ezzel minden kompromisszum és változó mértékben mindenki sérül. Anna Petrovna a feleséggel még simán osztozna a férfin, de Szofját nem nyeli le. És nem azért, mert a mostohafia érdekeit védi – aki mellesleg a szoknyájához bújva nyüszít, hogy legyen, csak ő is megtarthassa a nőt –, az csak a máz, hanem mert az szerelem. Egy szeretőn még Szása is felülkerekedne valahogy, de kettővel már ő sem bír el, és Kolja hozzá lojális. Szofja szabályosan összeroppan. Platonov tudata pedig meghasad – a színpadon egy pillanatra megkettőződik, meg-megáll körülötte az idő, habozása, mardosó lelkiismerete kivetül.

Hogy mi ennek az embernek a karizmája, ki tudja – de cinikus középszerűségében is van neki, ez Kocsis Gergely nagyszerű alakításában egyértelműen látszik. Talán a vívódás, hogy a látszat ellenére benne még van morál – noha emberi kapcsolataiban végig pengeélen táncol, és valljuk be, távolról sem az igazság bajnoka –, mert ha nem lenne, nem tudná felmorzsolni sem. És talán az is, hogy ez a férfi mindannyiuk helyett elbukik – addig mondják neki a bajaikat, addig nyaggatják, amíg le nem veszi a vállukról a cselekvés terhét; ő legyőzi ennen gyávaságát, és él és hal helyettük, értük. Ez a karizma pedig csak azon kevesekre nincs hatással, akikben az övénél fejlettebb vagy fejletlenebb az erkölcsi érzék, csak azok nem zsonganak körülötte, mint a legyek: a megjelenésében és minden gesztusában régimódi Glagoljev (Bán János) és a suttyóságig laza, újundok Kirill. Illetve az együgyűek éleslátásával megáldott Oszip, akinek szerepéből Nagy Ervin remek és szomorkásan mulattató bravúrszámot farag.

Ez most olyan összjáték, amire nem lehet azt mondani egy elismerő, de kicsit unott kézlegyintéssel, hogy a Katona színészei mindent tudnak, ez nem újdonság; hanem amivel a közönség együtt lélegzik: jó helyeken szusszan és nevet, tartja vissza a lélegzetét. A rendezés szépen emeli ki az erkölcsi mérce viszonylagosságát, az emberi természet gyengéit és erősségeit, a bomlás pillanatokból összetevődő folyamatát, a „gyűlölök és szeretek” kettősségét, a helyzetekben rejlő iróniát; kis térben nagy teret ad a színészi játéknak. Igazi nemzedéki Csehov-előadás ez, távolságtartás nélküli, jelen idejű. Mert nemcsak eleink éltek így, másképp, mint ahogy előre elképzelték, de így élünk mi is, mai negyvenesek, így valahogy.