v f
Hírek, Aktualitások

Akik azt mondják, semmi közük a Háztűznéző házasságközvetítős, mesebeli, múltbéli világához, azok szerencsések, és nem ismerik Agafja – a legfiatalabbakra jellemző – az irányú félelmeit, hogy ha most rögtön nem választ a hat adódó, egyaránt visszataszító férfi közül valakit magának, akkor esetleg örökre egyedül marad. Úgy látszik, Ascher Tamás ma is azon kevesek közül való, aki nem egyszerűsíti le választott szereplőit: e titkolt félelmekkel az ő abszurdja mellett ma a pályakezdő Fekete Ádám színházában szoktunk még találkozni (tragigroteszk tónusban). Az előadás értéke, hogy a kártyavető, álmodozó libuska abszurd léptékű bizonytalankodásából úgy kerekedik derűsen gyilkos abszurd, hogy benne a lány nevetséges aggodalma hiteles és ismerős.

Van egy Don Hertzfeldt-animáció, ahol egy vakrandin gyakorlatilag kifolyik a pálcikaember szeme: ez jutott eszembe Ascher Tamás Háztűznézőjéről.
Az animációban Jim nagyon meg szeretne felelni, amikor először látja Lilyt, de sajnos nincs bennük túl sok közös. Udvariasan elfogad egy újabb adag kávét, pedig allergiás a koffeinre, már düledezik is ki a szeme. Lily megkérdezi tőle, jól van-e, a jojózó szemű Jim pedig – úgy tűnik – maga is elhiszi, annyira szeretné meggyőzően mondani, hogy kiválóan.

Jimhez hasonló, elragadó karikatúra Jordán Adél odaadó Agafja Tyihonovnája is, egy férfi mellett, akit gyakorlatilag úgy kellett odateperni, ragasztani, odapasszírozni közös asztalukhoz, hogy ne pattanjon fel abban a minutumban. A bohóctréfa részeként Agafja, emlékezetből a tonettszék karfájára teszi könyökét, de elhibázza, úgyhogy aztán inkább csak mereven tartja a levegőben, mutatva, hogy minden erejével figyel. A nagy figyelemmutatás közben nyilván csak figyelni nem marad energiája. Két perc kellemetlen small talk, majd a férfi menekülőre fogja, a nő pedig Dargay Marcell fanfárfunkciót betöltő zenei futamára őszinte elragadtatással kiáltja a világba az önbecsapást: végre szerelmes vagyok!

Akik azt mondják, semmi közük a Háztűznéző házasságközvetítős, mesebeli,  múltbéli világához, azok szerencsések, és nem ismerik Agafja – a legfiatalabbakra jellemző – az irányú félelmeit, hogy ha most rögtön nem választ a hat adódó, egyaránt visszataszító férfi közül valakit magának, akkor esetleg örökre egyedül marad. Úgy látszik, Ascher Tamás azon kevesek közül való, akik nem egyszerűsítik le választott szereplőiket: e titkolt félelmekkel az ő abszurdja mellett ma a pályakezdő Fekete Ádám színházában szoktunk még találkozni (tragigroteszk tónusban). Az előadás értéke, hogy a kártyavető, álmodozó libuska abszurd léptékű bizonytalankodásából úgy kerekedik derűsen gyilkos abszurd, hogy benne a lány nevetséges aggodalma hiteles és ismerős.

Bár ugyanez nem feltétlenül mondható el a férfi főszereplőről, de ne ugorjunk ennyire előre. Amikor Fekete Ernő lassan másfél évtizede Ivanovként vágódott el az ajtónyílásban – indirekte közölve a fehér ruhás, csokros menyasszonyát játszó Jordán Adéllal, hogy ebből mégsem lesz esküvő –, az bár drámai volt, nem volt a papír zsebkendők pillanata. Ez most végképp nem az, de más okból, a felállás pedig annak folytatásaként is felfogható. Noha eggyel kiábrándultabb, szatirikusabb és szürreálisabb tónusban. Vigyázat, spoiler következik (aki nem akarja tudni az előadás végét, ne olvassa tovább!), de ismét Jordán viseli a menyasszonyi ruhát, és ismét Fekete Ernő az, aki az utolsó pillanatban lelécel. Most viszont van ebben a lécelésben valami vidám, éteri és szürreális. Ahogy Dargay Marcell drámaian és sejtelmesen fújtatós-lehelgetős hangeffektjeire összeszűkül a teszetosza clown körül a szoba (mert nagyjából így érezheti akkor magát), majd kvázi ötletet ad neki a fal, mert ahogy máskor a föld szokta, megnyílik, mégpedig éppen mellette. Mint a Picasso kalandjaiban az az emlékezetes, rajzolt ajtó, amin át a festő deus ex machina megléphetett. És amíg menyasszonya készülődik a másik szobában, Padkaljoszin hivatalvezető boldogan kibukfencezik a földszinti ablakon.

Hősünk tehát elpucol: esküvő helyett hazamegy ugyanazzal a bárgyú, végig egyforma, kissé a Twin Peaks harmadik évadának együgyűen gyermeki Dougie-ját idéző tekintettel, hogy ismét egyedül büdöspizsamázzon tovább, mostantól immár örökké. Láthatóan elvan: végső soron jó ez így neki. És bár menekülése derűs perceket okoz, a helyzet mégiscsak az, hogy a látszattal ellentétben ez a mindent halogató, oblomovos, elsőre komplexusosnak tűnő figura kevesebb kockázatot vállal ebben az előadásban, mint a női főhős: nem avat be minket félelmeibe. Ahogy semmiféle érzésébe sem. Még csak azt sem mondhatni, hogy a házasságtól való félelmében old kereket, hiszen teljesen igaza van! Inkább egy közös esküvő lett volna abszurd ezzel az ismeretlen, vérmesen házasodni vágyó nővel, aki, úgy tűnik, ugyanennyi erővel bármelyik groteszk kérőjéhez hajlandó lett volna hozzámenni. 2017-ből igazat kell adnom Padkaljoszinnak: ha maga a házasság is abszurd ötlet, nem abszurd dolog lelépni az utolsó pillanatban.

Ezt az esküvőt is kezdettől fogva egy férfi és egy nő erőlteti. De nem a menyasszony és a vőlegény, ők saját tervezett esküvőjük mellékszereplői. Hanem a házasságközvetítő (Fullajtár Andrea) anyagi érdekből és a vőlegény barátja (Rajkai Zoltán). Utóbbi, amikor belép Padkaljoszin rumlis lakásába, és ott találja a házasságközvetítőt, rögtön számon kéri, hogy anno minek házasította őt meg. A panasz történeti nézőpontból jogosnak mondható (a házasságközvetítés intézménye tényleg nem a kölcsönös érzelmekre épített brand). De azért ennek a megjegyzésnek ma akkor is van egy kis Kádár-kori feleségvicces mellékzöngéje. Az igazi kérdés viszont nem ez, hanem hogy amennyiben nem vált be neki a házasság, miért erőlteti barátja esküvőjét. Pláne annak látványosan kifejezett akarata ellenére? A Gogol-darab dramaturgiája, amely egy házasodástól rettegő férfi házasodásáról szól, nyilván nem működhetne a házibarát, Kacskarjov segítsége nélkül. Az ő motivációja viszont rejtélyes, vagy ha mindenáron meg akarjuk érteni, kissé pitiáner? Ha neki rosszul alakult, legyen rossz a másiknak is? Így az abszurd házasság kudarca sem az érintett feleké, inkább a „barát”, Kacskarjov, jobb esetben a másik érzéseire nem elég figyelmes, inkább merő rosszindulatból táplálkozó igyekezetéé. A végkicsengés tehát maga is pitiáner kudarc, és ennyiben kevésbé érdekes.

Ami viszont igenis több mint érdekes, az a zokniban spiccen járó Jordán. A rózsaszín lányvilág közhelye mögött megmutatott – sejtetett megfeleléskényszer vagy aggodalom. És Keresztes Tamás nyugalmazott tengerésztisztje: az egyetlen az előadásban, akit egy kicsit meg lehet sajnálni. Végre egy alapvetően jóindulatú szereplő, aki nem kizárólag saját magával van elfoglalva. Mindazonáltal olyan, mint egy magát farkaskutyának képzelő puli: izgága, nincs pontos önértékelése. De dacára annak, hogy teljesen el van tájolva saját magával kapcsolatban, mégsem egoista macsó. Kikosarazása az előadás egyetlen szomorkás pillanata.

A sok groteszk bohócfigura ennek a megfeleléskényszeres világnak inkább hangulatfestő eleme, mintsem önálló, saját sebezhetőségét feltáró személyiség, de annak mind remek, mi több, szórakoztató. Fullajtár Andrea házasságközvetítője, az összevissza ruhákba öltözött, kicsit közönséges, de alapjában véve rátermett üzletasszony; akibe Gogol írt valami démonit is, de aki Aschernél mégiscsak nagynénje helyett nagynénje ennek a házasodni vágyó fruskának. Jó Bezerédi Zoltán durva lelkű, anyagias hivatalnoktömbje, rövid tömbökben beszél, és tömbként is közlekedik. És Nagy Bakonyi Boglárka szolgálóleánya, akinek volt egy tökéletesen időzített mosolya.