Mr és Mrs - Élet és Irodalom - Molnár Zsófia
v f
Hírek, Aktualitások

A Munkavégzés során nem biztonságos olyan, mint egy állatorvosi ló: a témából potenciálisan adódó konfliktusok majdnem teljes tárházát feldobja, de a diagnózis felállításán túl nem jut. Az embernek kicsit az az érzése, mintha egy hatrészes minisorozatból megkapná az első két epizódot, a másik négyhez viszont csak az ajánlót. A bevezető részek (a darab két felvonása) a legfelső kaszt nézőpontját szemléltetik, az alkalmazottak élete megmarad továbbgondolásra – utólag értelmezgetve ez talán mégsem akkora baj, hiszen ebben a cipőben járunk többen, tekintsük ezt egyfajta vészcsengőnek, még ha a dolgok ilyetén felvázolása nem hagy is sok reményt arra, hogy azt a bizonyos cipőt egyszer sikerül kényelmesre tágítanunk.

Hiába London a második legnagyobb magyar város, nem biztos, hogy arrafelé a színházat is magyaroknak csinálják. Vagyis az, ami a brit közönségnek működik, ugyanazzal a referenciahálóval nem feltétlenül jön át Budapesten. Lucy Kirkwood a Kamrában bemutatott darabjánál persze nem az alapszituációról van szó, az ugyanis a „kapitalista” világban közel általános és (sajnálatos módon) megszokott: adott egy férfi- és egy női magazin szerkesztősége, ahol egyedül a példányszám és a bevétel számít. És ahol a főszerkesztő a tápláléklánc csúcsa, ennek megfelelően is bánik az alkalmazottaival. A média mindkét „szentélyében” a kiszolgáltatottság és a zsarolás széles skálája tárul elénk, mert hát a cél érdekében minden eszköz megengedett.

A Munkavégzés során nem biztonságos olyan, mint egy állatorvosi ló: a témából potenciálisan adódó konfliktusok majdnem teljes tárházát feldobja, de a diagnózis felállításán túl nem jut. Az embernek kicsit az az érzése, mintha egy hatrészes minisorozatból megkapná az első két epizódot, a másik négyhez viszont csak az ajánlót. A bevezető részek (a darab két felvonása) a legfelső kaszt nézőpontját szemléltetik, az alkalmazottak élete megmarad továbbgondolásra – utólag értelmezgetve ez talán mégsem akkora baj, hiszen ebben a cipőben járunk többen, tekintsük ezt egyfajta vészcsengőnek, még ha a dolgok ilyetén felvázolása nem hagy is sok reményt arra, hogy azt a bizonyos cipőt egyszer sikerül kényelmesre tágítanunk.

A darab három jelenetnél tulajdonképpen nem több. Az első kettő helyszíne a 18 és 35 év közötti férfiaknak szóló Doghouse szerkesztősége, amelyet természetesen egy férfi irányít, aki a célközönség korhatárát ugyan már túllépte, de éppen ebből fakad a feladathoz szükséges (szövegileg a szájbarágásig hangsúlyozott) machiavellista higgadtsága és bölcsessége. Kocsis Gergely alakításában Aidan figurája viszonylag nagy amplitúdókat kap: főnökként mesterien manipulálja beosztottjait, nyilván nem véletlen, hogy fiatal pályakezdőkkel veszi körül magát, akiknek hamar kitapogatja és pókerarccal ki is használja minden gyenge pontját. Samet a naivitásánál fogja meg (és hopp, itt egy izgalmas téma, kifejtetlenül: hol a magánélet és a kiteregethető sztorik határa? és a barátságé és a munkahelyi kapcsolatoké?), Rupertet a büszkeségénél és a benne lüktető versenyszellemnél, Charlotte-ot pedig simán behálózza. A botránygyanús ügy kapcsán egy pillanatra szinte szimpatikussá válik, mert mintha komolyan felmérné annak súlyát, hogy a félmeztelen címlaplány csak 14 éves, mintha mégiscsak lennének erkölcsei. Majd amikor az apa betoppan, hogy elégtételt követeljen, ritka gusztustalan, de hibátlan logikával levezetett érvelése végére Aidan a szemünk láttára változik igazi, tökéletesen amorális pondróvá. Ebben a menetben Charlotte a társa, mondhatni, cinkosa, egyrészt mert több téren a lekötelezettje, másrészt mert nő, és egy ilyen kényes ügyben a jelenléte mégiscsak a női szolidaritás látszatát kelti, harmadrészt mert Rujder Vivien olyan lányt játszik, hol szélesebb, hol alig észrevehető gesztusokkal, akinek meg sem kottyan egy kis hazugság, legyen szó szakmai hitelről vagy civil életről. Charlotte a kor pragmatikus gyermeke, neki a munka tényleg csak pénzkereset, semmi több, ennek ellenére a nőegyletben, amelynek aktív tagja, azért nem vallja be, hogy egy olajozottan működő macsó masinéria fogaskereke.
A reklamáló apa alakja dramaturgiailag elég soványka, noha Takátsy Péter mindent megtesz, hogy némi kiterjedést adjon neki. De rendes motivációkat még ő sem tud összehozni ennek a „csendesen magabiztos” (értsd: passzív agresszív), jelenleg munka nélküli manchesteri rovar- és rágcsálóirtónak, aki – apai szeretet ide vagy oda – a lehengerlő meggyőzés hatására végül csak zsebre teszi a fájdalomdíjként felajánlott 25 ezer fontos csekket, és még kezet is ad rá. Az egyik pillanatban azt sziszegi, hogy „valakinek végre ki kell állnia”, a másikban pedig már szó sincs a bulvársajtó bűneiről, Aidant magát akarja tönkretenni. A kettő között ok-okozati összefüggés nincs, idő is alig pár percnyi telik el; ez az egyszerű lélek csapong a saját következtetései között, még csak kibillenteni sem kell. A karakter egyenetlenségeiért az eredetiben valószínűleg a nyelvi megformálás kárpótolhatott valamelyest, bár erre csak felületes nyelvi és szociolingvisztikai ismereteinkből következtethetünk: Manchester munkásváros, ott nyilván nem azt a british englisht beszélik, mint a londoni felső tízezerben, ahogy, felteszem, a káromkodásokban sem ugyanaz a trágárság szintje. Mert ez-az mindenkinek kiszalad a száján, rendben, csak az nem mindegy, hogy jelentését vesztett kötőszó vagy nyers proletárdüh hallatszik ki belőle.

A második részben (Pelsőczy Réka bravúrszáma ez) a díszletnek csak az elrendezése fordul, egyébként minden ugyanaz pepitában – a hatalomgyakorlás és a morál ugyebár nem nemi kérdés. A „modern, magabiztos, médiatudatos” nők magazinja, az Electra főszerkesztője, Miranda szintén nem válogat a módszerekben, és az is kiderül, hogy a női oldalon a lapszerkesztés elvei sem mások, egyedül a csomagolás tűnhet megnyerőbbnek. (Ezen a ponton mellesleg már kivédhetetlenül működésbe lépnek az utaláspanelek az amerikai pletyka- és divatipar hívságaira, mert ha a vetkőző tini, Carrie, az apa, Mr. Bradshaw, Aidan és az inkriminált fotó kiválasztásáért felelős[sé tett] Sam nevéből még nem raktuk volna össze, Mirandával már biztosan betolakszik a fejünkbe a hat évadot és két egész estés filmet megért Szex és New York – kritika lenne? –, illetve a ma már klasszikusnak számító Az ördög Pradát visel.) Szóval a férfi- és a női megközelítés azokban a bizonyos szentesített eszközökben nem, csak kelléktárában különbözik egymástól: a kínos feladat az egyiknél „férfias kihívás”, a másiknál „feminista program”, a kikapcsolódás az egyiknél golf, a másiknál balett, a feszültségoldás az egyiknél darts, a másiknál kencefice. Miranda az egyenesség és őszinteség szólama mögé bújva kb. a második percben ugyanúgy megsérti az állásra pályázó Sam (Dér Zsolt) magánéletét, mint a fiú előző főnöke, Rupert (Tasnádi Bence) belépője pedig ékes bizonyítéka, hogy a kezét folyamatosan ápoló és mosó negyvenes nő megalázásban még felül is múlja férfi pandanját. Dér Zsolt az érzelmi és szexuális nyomás alatt megtörik, bedarálja őt a rendszer, Tasnádi Bence pedig a leigázottak büszkeségével veti bele magát az újabb diétába és botoxkezelésbe, hogy legyen mivel megtölteni a lapot. (Egyébként a Cambridge-ben végzett elkényeztetett palánta sorsa is megért volna egy-két elejtett mondatnál többet, ez is egy elvarratlan szál.)

Amit ebből az anyagból színpadon ki lehetett hozni (díszletben, jelmezben is, kellékben meg pláne), azt a rendező, Máté Gábor és a színészek maradéktalanul ki is hozták (mikor nem?), az estét legérzékletesebben mégis a nézőtér elrendezése képezi le: két oldalon ülünk, de jobbról és balról is ugyanazt látni – csak a fonákját.

Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben