v f
Hírek, Aktualitások

A Guardian újságírója szerint az új McDonagh-darab legnagyobb erénye a hatvanas évek atmoszférájának újrateremtése, tehát valamifajta nosztalgia kielégítése: ezt támasztja alá a Gothár Péter maga tervezte korhű díszlet és a jelmeztervezővel készült interjú alapján az angol hatvanas évekből kiinduló jelmezek, a teljes látványvilág is. Csakhogy ez az atmoszféra a magyar nézőnek ismeretlen, vagy egészen mást jelent.

A végére már nagyon feszengek: haljon már meg szépen a hullajelölt úr, és menjünk haza. De nem hal meg, sajnos, olyan egyszerűen, előbb körülményesen be kell bizonyítani a Katona nézőinek (egyébként miért?), hogy a halálbüntetés rossz. Vagy legalább annyit, hogy nem mindig a megfelelő embert lógatják fel, becsúszhat tévedés. Szerencsére az akasztott ember (Tasnádi Bence) együttműködő. Szegény valamiért nem köpi ki a szájába gyömöszölt rongyot, megadóan lóg a kellékhurkon (létezik erre egy színházi technika). A többiek is gond nélkül segédkeznek. De a várva várt halál csak nem akar bekövetkezni, az utolsó pillanatban még az addig nem szereplő Máté Gábor is betoppan egy suspense epizódra, késleltetni a késleltethetetlent. A fellógatott udvariasan asszisztál, némán leng a hurkon egy függöny mögött, Máté túl hangos és vicceket mond. Kocsis Gergely deliráló zsarut formál, a levegőbe lő egy kellékpisztollyal. Itt érzem úgy, hogy szívesen leszek halálbüntetés-, de akár önbíráskodás-párti is, ha gyorsan kivégzik vonatkozó szereplőt, legyen bár ártatlan. Nem értem, mi most a teteje ennek a hatvanas évek angol munkásosztályán való polgári rötyörészésnek, tekintve, hogy 2017 Magyarországán volnánk, és Gothár Péter legújabb Martin McDonagh-rendezésében mintha megállt volna az idő.

Két rivalizáló hóhér: vicces alaphelyzet, és van, amikor lehet is nevetni a Katona bemutatóján. Főleg Jordán Adélon nevetek már megint. Bár a történetet nem minden ponton értem. Van egy nagyon gonosz fiú, aki valamit szemmel láthatóan konspirál, de nem derül ki számomra, hogy mit és miért. Mindenesetre sikeresen, mi több, úgy tűnik, szándékosan hírbe hozza saját magát egy gyilkosság gyanújával. Ha eltekintünk a tisztázatlan motivációtól, és valamiféle fura, természetfölötti, próbatevő figurának gondoljuk az idegent, akkor ez egy ügyes, borotvahabkönnyű krimibohózat. Hol jobban, hol rosszabbul működő fekete humor, iszákos északangol kocsmatöltelékek, ügyesen kitalált, nem létező tájszólás, Stan és Pan óta örökzöld jelenetek. (Amikor például valaki megnézi a karján, hogy hány óra, de közben a kezében van egy teli pohár sör, ismerik, egyébként ez szerintem vicces.) Ha a halálbüntetésről vagy, ahogy az előadásban az angolok mondják, a kötél általi halálra vonatkozó morális kérdésekről beszélünk, kicsit már más a helyzet.

És az első rögtön egy kivégzés. A kezdet tehát a vég, legalábbis Hennessy számára, akit már itt az elején elveszítünk. A nyitó jelenet láthatóan arra szolgál, hogy a néző sajnálatot érezzen egy magát ártatlannak valló, kisvártatva felkötött halálraítélt iránt. Aki kézzel-lábbal és állítólag érzékeny csuklóját latba vetve kapaszkodik a vérpadba, illetve valami vasba és amibe tud. Hiába: felkötik. Előtte kiabál, sikolt, teszi a dolgát. (Nem tetszik neki a dolog.) Morbidan félelmetessé vagy szellemesen elborzasztóvá viszont nem tud válni ez a jelenet, de nem a színészek és végképp nem a kivégzett, a Hennessyt játszó, tisztességgel kétségbeeső Kovács Tamás hibájából. Hanem mert hiába a fekete humor, a se előzménnyel, se következménnyel nem rendelkező előhangjelenet kisrealizmusa, az utolsó perceknek ez a tömör és szakszerű összefoglalása és az elrettentőnek szánt példa: nagyon felületes. Nem mozgat meg több érzelmet, mint egy újsághír a reggeli kávé mellett. Pontosabban kevesebb érzelmet mozgat, mert igazinak akar tűnni, de nem válik azzá. Így hát megmosolyogtató, amikor látjuk, hogy tényleg felkötik ezt a színészt, aki aztán (hál’ isten) biztonságosan lezuhan a takarásba.

Ebben a jól megágyazott, halálbüntetés-szkeptikus nézőtéri közhangulatban, a megfelelő dramaturgiai pillanatban jelentik be a hóhér kocsmájában, hogy Angliában betiltották a halálbüntetést. Most ugorjuk át a kocsmajelenetet (a kocsmajelenetekről azért majd még szeretnék mondani valamit), de kisvártatva ütős rész következik. Önfeledten élvezem, amikor Fekete Ernő leginkább tájszóláson keresztül jellemzett hóhérja interjút ad egy újságírónak az új hóhérhatározat apropóján. Elmondja, mire a legbüszkébb életművéből. Kicsit ekézi vetélytársát, Pierrepoint exhóhért, és elárulja, hogy a nácikkal szembeni megtorlásból miért nem vette ki a részét (nem ért rá).

Kerek karakter a sudár Jordán Adélnak jut. Nem csak azért, mert az elrajzoltság kedvéért körülbelül tíz harisnyát adott rá Tihanyi Ildi jelmeztervező, így formálva vaskos lábikrákat, inkább azért, mert még leginkább ezzel a rózsaszín-pöttyös és hozzá nem passzoló mintás szoknyájú tinédzserrel tudok azonosulni. Vannak problémái, amelyek ezt a közeget elnézve érthetőek, és még humora is van. Ha rajta nevetek, őt nem kinevetem, hanem együtt érzek vele. Csak az nem világos, miért kell a színésznőt nyávogtatni, hogy miaú. A szerelmes lányok miaúzni szoktak? Vagy ez olyan nőies?

A többieknél, a kocsmatöltelékeknél (de ennek oka megint a színészvezetés) nemigen működik az, ami Jordán Adélnál igen. Pedig McDonagh – és ezt A kripli budapesti sikerszériájának rendezője, Go­thár Péter nyilván tudja – általában a fekete humor mögött törékeny, nézői azonosulásra is felkínált emberekről ír, ha gyakran csöppet bulvárosan, hatásvadászan is. Hogy ebben a friss, 2015-ös darabban nem? Vagy csak a rendezésből hiányzik az empátia – annál több a minősítés és az ítélkezés –, nem tudom. Lehet, sőt valószínű, hogy ez is, az is – ahogy az itt látott halálraítélt is lehetett bűnös vagy ártatlan. A Guar­dian újságírója szerint az új McDonagh-darab legnagyobb erénye a hatvanas évek atmoszférájának újrateremtése, tehát valamifajta nosztalgia kielégítése: ezt támasztja alá a Gothár Péter maga tervezte korhű díszlet és a jelmeztervezővel készült interjú alapján az angol hatvanas évekből kiinduló jelmezek, a teljes látványvilág is. Csakhogy ez az atmoszféra a magyar nézőnek ismeretlen, vagy egészen mást jelent. Én már Gothár Péter Részegek-rendezésében is úgy éreztem, jobb sorsra érdemes karakterek ezek, csak jelenleg egy problémátlanul és reflektálatlanul folytatott bohózati hagyományban csücsülnek. Ami azt hangsúlyozza, amiben ezek a szereplők a nézőtől különböznek, nem pedig a köztük lévő hasonlóságot.

Felkapom a fejem, amikor Tasnádi Bence Moonyja egy pillanatra csajozás közben megnyílik, és megdicséri Jordán Adél „kukuló”, vagyis zárkózott tinédzserének a humorát. Önkritikusan beismeri a lánynak, hogy szokott ő is viccelni, csak az általában nem sikerül. És hát tényleg nem, de nem számít. Mert ez a fajta önreflexió, béna humor ide vagy oda, egy kicsit legalább szerethetővé teszi.