v f
Hírek, Aktualitások

Október 8-án mutatta be a Katona József Színház Ferdinand von Schirach drámáját, a Terrort. Ez a darab ebben a pillanatban is a német színházak szenzációja, 2015 októberében a berlini Deutsches Theaterből indult világhódító útjára.

Mindennapjaink egyik legtöbbet elhangzó fogalma a megfélemlítés, az erőszak, a rémuralom, vagyis a terror. S be kell látnunk, vesztésre állunk. Nem is kicsit nagyon. Itt állunk eszköztelenül, kiszolgáltatva bárminek. Mert, ahogy mi élünk, mi gondolkodunk, az ebben a csatában elbukott. Évezredek óta – az ókorból például Socrates, Pláton, Arisztotelész – bizonyítottan olyasmikről elmélkedtek, hogy az egyén csak annyiban lehet boldog, amennyiben a közösséget szolgája, mert a polisz mindenek fölött áll, az aztán ez a gondolatsor egyre csak cizellálódott az azóta eltelt évszázadok alatt, s odáig jutott, hogy minden ember a világra egyenlőnek születik, s ezért „cselekednie pedig úgy kell, hogy az emberiségre mindig mint célra és sosem mint eszközre legyen szüksége (Kant). No és az élni és élni hagyni.

Ma már tudjuk milyen a közösség szolgálata, s azt is, hogy milyen a felebaráti szeretet. De még mindig képesek vagyunk pironkodása, ha valakit, valakiket nagy méltánytalanság ér. Amit Európának gondolunk azt éri akkor sérelem. Európa pedig a mienk. A jelen gondjai miatt el kéne vernünk a port Marco Pólon, Kolumbuszon, Vasco da Gamán? vagy illene beletörődnünk, hogy az irány többféle. Isszuk a kókusztejet, faljuk a banánt, rászoktunk az avokádóra, a batátára, szeretünk Balin napozni, Kenyában szafarizni, de zokon vesszük, ha valaki a francia Rivierán hasimát hord.
Sok mindent újragondolni kényszerülünk. Ebben segít most a Kamra Terror című darab előadásával. A történet. A Lufthansa Berlin és München között közlekedő utasszállítóját eltéríti és egy teltházas stadion felé kormányozza egy terrorista. Lars Koch vadászpilótának döntenie kell: lelője-e a repülőgépet a fedélzetén 164 emberrel, hogy megmentse a stadionbeli hetvenezret? Döntéséről néhány héttel később a bíróságon ad számot. Mi a bírósági tárgyalást követjük végig, meghallgatjuk a kemény logikára építő vádlót (Fullajtár Andrea) , az erélytelen és kissé laza védőt (Mészáros Béla), a történéseket kézben tartani kívánó bírót (Kiss Eszter), és a tanukat: a katonatársat (Rajkai Zoltán) és a szereteteit a katasztrófában elvesztőt (Rezes Judit). A vádlott, Lars Koch, (Kovács Lehel). Háttal ül, majd szembe fordul velünk. Először csak hátizmai feszülésén érzékeljük érzelmeit, aztán a tekintete mered ránk. Nem vádol, nem is kérdez. Igaza tudatában erős. Ő jó katona, jó hazafi, igazi európai, helyesen cselekedett.

Csak mi töprenghetünk végig. A játékba is bevonódunk. Szavaznunk kell, mint egy esküdtszéknek, hogy elítéljük-e őt vagy sem.
Dömötör András rendezése – a szereplők Kálmán Eszter jelmezeiben és színpadképében - , szikár és töprengésre kényszerít. Tényleg. Most mi van? és mi lesz? mi lehet?