v f
Hírek, Aktualitások

Ül magába roskadtan. Nem néz az előtte álló, őt figyelő fiatal nőre. Gyűrött, hajszálcsíkos nadrágjába gyömöszölt inge kigombolva, derekáról kétoldalt nadrágtartó fityeg, pocakjából így, görnyedve menthetetlenül hordóhas lesz. Az iménti vetkőzéskor – nyakkendőkilazítás, zakóledobás, lendületes gombolkozás – még nem volt világos, miért is kell megoldani azt a nyakkendőt: miféle hevület fűti a mozdulatot. Lámpaláz, magas vérnyomás, légszomj. Tehetetlen vágy, agresszió, vértolulás. Dolgok, amik a korral járnak, és dolgok, amik nem múlnak el idővel sem. A nő most mégis úgy lép oda hozzá, mint egy gyerekhez. Felöltözteti. Nyakkendő a nyitott inggallér köré, zakó a vállra, egyik kéz, másik kéz. Megalázó anyáskodás egy szerelmes öregúrral. Az első emberi gesztus Arnolphe és Ágnes között.

Ilyen kettős Ascher Tamás rendezésében minden. Ez A nők iskolája eleve a férfiaké. Arnolphe tanul itt magáról, körötte a többi szereplő mintha csak báb lenne. Túljátszó, karikírozó, rajfilmesen groteszk marionettek, akik ezzel szinte fel is mentik az elbizakodott vagy épp kényszeresen magabiztos, őket egyszerre lenéző és titkon mégis félő Arnolphe-ot. A kíváncsiság helyett hierarchikus gőggel közelítő, követelőző férfit, aki némiképp joggal érezheti úgy, másképp nem kapcsolódhat hozzájuk – megpróbálni sem érdemes. Összemosódik, miért. A szorongás miatt, hogy kinevetik, ha olyan, amilyen, ha nem védi a tekintély; a felismerés okán, hogy a kapcsolatok összetartó ereje nem két személyiség, hanem két körülményhalmaz szerencsés találkozása. A reflektorfénybe állított Arnolphe fölötti élc kritika a menetrendszerű társadalmi működéssel szemben is. Mintha „esetek” vennék őt körül emberek helyett.

Különösen igaz ez Ágnesre, akit az első szerelemig naivnak és butának, mi több, önálló akarat nélküli lénynek lehet nevelni. Porcelánbabának. Aztán a szerelem annak rendje és módja szerint kinyitja a szemét, majd elszemtelenítve meg is okosítja. De csak annyira, hogy az első ilyen-olyan (akármilyen), mindenesetre korban hozzáillő udvarló karjaiba omoljon – ahogy illik. Ennek fázisai, finommechanikája nemigen foglalkoztatja Molière-t. Aschernál ez vicc: csavar a vádiratban. Ágnes akkor mutatkozik csak igazán libának, amikor kiáll magáért. Annak a tejfölösszájú, nyakigláb energiabombának a kedvéért, aki a sűrűsödő gondok láttán tehetetlenül ücsörög vagy elsomfordál aludni, mert – ahogy Závada Péter friss szövegével odalöki – „kész van”.

Tasnádi Bence cigánykerekei, kék nadrágja alól kivillanó piros zoknija, elnyújtott intonációja, győzelmi csípőringatása, bizalmaskodó gesztusai és állandó túltengése mellett Máté Gábornak elegendő csendes, zárkózott, közel kifejezéstelen arccal hallgatni az áradozást és el-elhúzódni a hevesebb gesztusok elől, hogy Arnolphe öreges alulmaradását és finomabb modorának fensőbbségességét egymásba fonva, lebegtetve aknázza ki a helyzetben rejlő kettős humort. Dramaturgiai értelemben már azzal övé a főszerep, hogy egyedül számára adatik meg a lélektani realizmus eszköze. Ahogy hosszas féltékeny dühöngés és hipochondriával kevert paranoiás lihegés után egyszerre szemben találja magát az odarendelt, mit sem sejtő Ágnessel, és hirtelen beszélgetni kellene, minden túlkompenzálóan hatalmaskodó, vadkonzervatív szólama ellenére övé a nézői rokonszenv. Szemben a széken ülő, tramplirózsaszín kosztümruhába öltöztetett, stréber, festményszerű jó kislánnyal, akit Rujder Vivien az abszurd eszköztárával cifráz, butácskán pillongatva, mechanikusan fordítva fejét a hangok irányába, játékos komolysággal írva arcára a legegyszerűbb gondolatokat. A felismerést, hogy a ledobott kabátot össze kell hajtani, mert úgy van rendben, egy másik ruhadarab helye ellenben a varrókosár, hiszen közelről észrevehető rajta egy apró hiba. A mellette szuszogó, mohó szemű férfi viszont ekkor még láthatóan semmilyen rossz (vagy bármilyen más) érzést nem kelt benne. Ebből a bugyuta kétdimenziósságból öntudatos lénnyé válni még hangsúlyozott iróniával sem egyszerű feladat. Az érzelemmentes tényközlés naivitásába, ahogy a darab vége felé nevelőapja szeretsz-e kérdésére harag vagy gyűlölet nélküli, indulattalan-közönyös nemmel felel, újféle öntudata arányában keveredik kegyetlenség. Míg az Arnolphe-ot romjaiból néhány határozott mozdulattal összekapó, összeomlásából felemelő gondoskodás rajzolta gyengéd, kommentár nélküli bölcsességhez a Horace iránti kritikátlan rajongás illik kevéssé. És bár ezzel az elrajzoltságból való kilépéssel, váratlan emberi momentummal zökken egyet az előadás, ennek köszönhetően sejlik fel a tragikum, a vígjátéki bolondozás tétje. Búcsúzás az élettől, az újrakezdés öröknek hazudott lehetőségétől, az éppoly hamis, mint amilyen romboló hatalmi leosztástól, ami nemcsak az elnyomás elszenvedőjére ró személyiségtorzító terhet. A felszarvazottságtól való mániákus félelem felszíni dilemmája akkor is anakronisztikusnak hat ma, ha nem veszítette érvényét, a darabban ráadásul a „megcsalatást” nem előzi sem ígéret, sem eskü, sem néma biztatás, így eleve groteszk színben tűnik fel. Inkább a kiszolgáltatottságot, a visszautasítástól való növekvő félelmet, a megfordult hierarchiát rejtegeti a zsarnoki álarc. Ami nélkül két ember: egy fiatal nő és egy idősödő férfi állna szemben egymással. Az erősebb szerepébe kövült gyengülő ember magányáról és növekvő kiszolgáltatottságáról vallanak Máté Gábor Arnolphe-jának bájosan torz, jellegzetes kis mozdulatai: hol pocakját kitolva, állát megemelve hintázik a sarkán előre-hátra, hol nyakát vállai közé húzva igazít egyet szemüvegén, hol hónalját tisztogatja kigombolt ingujjába dugott vizes törülközőjével mosakodás címén. Van valami fesztelen, erotika nélküli testiség egész testnyelvre fordított „gyűröttségében”: nehéz eldönteni, hogy a magabiztos ember önfelvállalása, egyszerű megszokás vagy a hatalmi játszma része, ahogy ez az Arnolphe, mit sem adva holmi fiatalos külsőségekre, még feleségnek kiszemelt nevelt lánya jelenlétében is legalábbis apa–lánya kapcsolatot idéző otthonossággal létezik. Csak abban a bizonyos kisfiús elkeseredésben, az Ágnes vigasztaló-öltöztető mozdulataival létrejövő testi-lelki közelségben billen át ez a fizikai önfeledtség egyértelmű elveszettségbe: Arnolphe, miközben durcásan távozik, ráadott zakója ujjára ráncigálja a nadrágtartó pántjait.

Így politikus ez az előadás. Ha szól is a zsarnokról, aki nagyhangú, fogadatlan prókátorként védi a fiatal lány határait az illegális behatolóktól – závadai nyelvtekerés –, mély empátiával teszi. Nem butítja allegóriára a paternalista gondoskodással szándékos infantilizmusban tartott, majd öntudatra ébredő, láncait magáról levető lány történetét. Az érdekli, mi késztet valakit paternalizmusra. Meggyőződés, félelem. A társtalanság biztos tudata vagy a szabadsággal járó egyenlőségben való megmérettetés kockázata. Vágy a szerelemre, rettegés a szerelemtől. Végignevetve az előadást nem is olyan patetikus ez. Vagy csak nem annyira szemérmetlenül az. Ötvös András állatias sorban tartott szolgája néz végül különös, szomorú töprengéssel az egyedül maradó, magányában új botját próbálgató ura után. Holnaptól talán beszélgetnek.

AJÁNDÉKUTALVÁNYOK

Ajándékozzon kultúrát!


PÁRTOLÓ, TÁMOGATÓ, MECÉNÁS

VÁSÁRLÁS ÉS BEJELENTKEZÉS



Videók

Gyerekhang prgram a Katonában


Szacsvay 70!
Háztűznéző
Munkavégzés során nem biztonságos
Radnai Annamária - dramaturg
A Katona társulata Szúcs-bányatelepen
Borisz Godunov
A kaukázusi krétakör
Borisz Godunov nyílt próba
A kaukázusi krétakör nyílt próba
Dely Kati - gazdasági igazgató
További videók

Hírlevél