Dömötör Adrienne kritikája
Élnek, mint a disznók - kritika
John Arden darabja a Katona József Színház előadásában olyan műnek tűnik, amely mintha nem állta volna ki sem az időnek, sem a „geopolitikai sajátságok” különbségének a próbáját. Ascher Tamás rendezése nem győz meg arról, hogy nekem, az ezredvégi kelet-(közép?)európai nézőnek valóban közöm lehet a fiatal angol intellektuel majdnem negyven évvel ezelőtt írt drámájához, illetve a belőle készült új bemutatóhoz.
Pedig a maga idejében jelentékeny alkotás volt a szokatlan témájú, nyers hangvételű darab, amelyben egyáltalán nem viselkednek finoman, nem beszélnek választékosan; és amelynek a legtöbb szereplője cigány.
Sőt, jó másfél évtizede a magyarországi bemutatón is megszólalt a mű szintén Ascher rendezésében, Kaposváron. A dráma, amelyben a szabad életteréből kiszorult, vadonatúj lakásba költöztetett pereputty közbotrányokat okozóan viselkedik, az 50-60-as évek jóléti államának szociális ellentmondásain keresztül közvetlenül a 70-80-as évek magyar szocializmusának valóságáról beszélt. Olyan dolgokat mutatott meg, amelyek köztudottan vak is száműzettek a hivatalos politikai nyelv szótárából, mint szegények és szegénység, s legfeljebb csak némely szűkebb körben ismertetett szociológiai kutatásban bukkantak fel. Az állam pedig – éppúgy, mint az Arden-műben – nem megoldani próbálta a szociális gondokat, hanem valahogy túl akart rajtuk lenni, hatalmi szóval népboldogított, kevés sikerrel.
Ascher Tamás úgy vélhette, fontos előadás születhet a drámából mai szegényedő, lumpenesedő és szkínhedesedő világunkban is. De a darabról, amelyet korábban elsősorban témája tett érdekessé, kiderült: manapság semmi különöset nem mond, formája pedig – a songokkal átkötött életképek epikus füzére – szintén nem elég izgalmas. Nem valószínű, hogy a Katona előadása azokat a nézőket célozná meg, akik esetleg ki sem mozdulnak a belvárosból, azok viszont, akik csak néhanapján is átvágnak a Moszkva téren (hogy „sűrűbb” környékeket ne is említsünk), drámaibb és élettelibb formában találkozhatnak a színpadiakhoz hasonló konfliktusokkal.
Hogy ennek ellenére nem műcigányokat látunk a színpadon, az mindenekelőtt a színészi játéknak köszönhető. Az előadáson a figurák elemelkednek a szociografizáló naturalizmus szintjétől, a játék a sötét tónusú mindennapok groteszk fonákhelyzeteit is megmutatja; ugyanakkor éppúgy nem billen át bohózatba, ahogyan nem válik egzotikus illusztrációvá sem. Básti Juli nagy színészi eleganciával játssza az útszélien közönségeset, remek arányérzékkel formálja meg az elviselhetetlen-szeretni való ősanyakurva Rachelt. Csákányi Eszter Harákmamájának tekintetéből földöntúli erő árad, Lukáts Andor Sawneyjának szemében kérlelhetetlen magabiztosság villan. Mindkettejük arca – a sminktől függetlenül is – egyetlen pillanat alatt hihetetlenül meg tud öregedni. Bodnár Erike és Lengyel Ferenc Jackson házaspárja a hol jó szándékú, hol sunyi kispolgári stupiditás nevetségesen szánalmas megtestesítője.