Koltai Tamás: Retardált ifjak

Calderón: Az élet álom - Katona; Tábori György: Mein Kampf - Nemzeti Színház - kritika

Calderón grandiózus barokk látomásának, Az élet álomnak a sok közül az egyik alapkérdése, hogy létezik-e született gonosz, vagy az embert a körülményei határozzák meg. Segismundót apja, Basilio király a világtól elszigetelt börtönben tartja, mert születésekor azt jósolták, hogy romlást hoz az országra. Utóbb mégis kísérletet tesz a felnőtt ifjúval, uralkodóvá avatja egy napra, hátha tévedett a jóslat. Ha rendesen viselkedik, maradhat, ám ha méltatlannak bizonyul, visszazsuppolják, és elhitetik vele, hogy csak álmodta a pünkösdi királyágot. Segismundo két lehetőséget kap - másodszor a felkelő nép szabadítja ki -, s bár először kitör belőle a galád bosszúszomj, így újra a sitten találja magát, utóbb már óvatosabb, részint mert tanult az előző esetből, részint mert nem tudja eldönteni, hogy a szabadság és a rabság közül melyik a valóság, melyik az álom. Ha pedig a másodszori uralkodás esetleges álmából, amelyben még feleséget is nyer, úgy lehet nem felébredni, hogy az ember keveset ugrál, és konform módon viselkedik, akkor érdemes tisztességesnek lenni. Vagy annak látszani.

Kicsit már Kovács Dánielnek, a Kamra-előadás rendezőjének szemszögéből meséltem el az eredeti, fenséges történetet, amely Calderónnál a steril filozófia és a burjánzó költőiség között - a meseszövés, a fordulatok és az emberi lélek labirintusában - hatalmas utat jár be. Ezen az úton ma már nem tudjuk követni, sokkal kisebbek és jelentéktelenebbek vagyunk - olyanok, mint a kor. Nem lenne ildomos számon kérni egy fiatal, még diploma előtt álló rendezőn Az élet álom gondolati és képi formátumát, a predesztináció, az agnosztikus világnézet vagy a meghasonlottsággal küzdő szereplők drámáját. Ilyesmire a mai világban nincs igény, ilyesmi tehát a mai világban nincs. (Vagy alig van.) Kovács Dániel nagyon természetesen és nagyon helyesen a saját (és nemzedéke) szemével olvassa Calderónt. Segismundo - ahogy Keresztes Tamás játssza - nála mesterségesen retardált, infantilis ifjonc, aki székből és pokrócból fabrikált, terepasztalszerű „hegyoldal-börtöne" mögül pislog ki ijedten a világra, hisztérikusan követel szabadságot, és amikor megkapja, gátlástalan ösztönnel veszi el, ami „jár neki": hatalmat, szexet, mások életét. Nem lehet fölkészületlenül rászabadulni a szabadságra, sem elméletileg „megtanulva" - Segismundónak volt a börtönben tanítója -, mert az kínos, ostoba dolgokhoz vezet, mondja az előadás. A rendező nem tragikusan, inkább tréfásan, ironikusan fogja föl a keletkezett káoszt, a birtokon belül levő emberkék hezitálását, sumákolását, helyzetmentő töketlenkedését - még önpuccsal is próbálkoznak -, míg végül maga a tanulékony Segismundo kínálja a megoldást azáltal, hogy beilleszkedik. Nem akar felébredni a hatalomból, inkább visszafogja magát. Lehet, hogy nekünk, alattvalóknak ez az egyetlen esélyünk. Egy kis háborúzás, egy kis nőcsere, egy kis halál után megtörténik a fiatalítás, visszaáll a „rend", lehet folytatni azt, ami azelőtt volt. Ez bizony generációs fintor a világra.

Kovács Dániel ügyesen mókázik, a szereplők diavetítéssel magyarázzák el a királyi családfát, dobokat használnak teniszütőkként a kavicscsatához, és ők pakolják rá a pokróchegyre a fenyőket meg a bábuhadsereget. A rendező tervezte csiki-csuki színpad - az ajtó hol zár, hol nem, attól függ, ki akar kimenni - panelek siklásával tágítja a játékos teret. Benedek Mari papírkoronái, paplanpalástjai, szabadidőruhái és abroncsos álspanyol történelmi estélyiutánzatai eklektikus mesei viseletek. Az ötletek néha ötletek maradnak, több a szeleburdi rögtönzésnek ható megoldás, mint az előadáselemek közötti folyamatos összefüggés, de a játékszervezés és az összkép így is feltűnően tehetséges és érett. A színészek hozzák magukat, ez a Katona társulatának apportja, ennél többet nem kaphat egy kezdő rendező. A szerepkarakterek gondolatilag kevésbé markánsak, mint a képi metaforák. Ez nem az a pillanat, amikor felfrissült színészetet várhatunk. Keresztes Tamás az agresszív késői kamasz mozgékony akrobatája, Lengyel Ferenc az amatőrszínházi szakállával bohózatosság és bölcsesség között ingadozó Basilio király, Elek Ferenc joviális apa, lojális alattvaló és varázsfúvókás mesefigura, Jordán Adél a leleplezéséig is leplezetlenül hordja nadrágszerepét, akár egy diákszínházban. Takátsy Péter és Pelsőczy Réka karót nyeltsége karakter próbál lenni. Mészáros Béla a legjobb mint minden lében kanál, köpönyegforgató, beijedt népfi, aki csak a túlélésre játszik, és ezért meghal (de aztán föltámad). Ilyen az élet. Inkább kaján - és olykor kétségbeejtő - vicc, mint álom.

Viccmesternek Tábori György (George Tabori) jobb volt, mint Calderón. Ördögűző bohózata, a Mein Kampf kölcsönveszi a hirhedett nemzetiszocialista ideológiai alapvetés címét, hogy pamfletet csináljon belőle. Fikciója szerint az önéletrajzi könyvet a zsidó archetípus, Slomo Herzl írná a múlt század tízes éveiben egy bécsi menedékhelyen - bár egyelőre csak az utolsó mondat van meg belőle („és boldogan éltek, míg meg nem haltak") -, de Hitlernek megtetszik a cím, és elkéri tőle. Hitler ez idő szerint nyomoronc, modortalan, zavaros agyú, mucsai ifjonc, aki (sikertelen) festőakadémiai felvételijére jött Bécsbe, és kerül az átmeneti szálláson a viszolygását és vonzódását fura empátiává gyúró Herzl pátyolgató pártfogásába. A calderóni kérdés, hogy született gonoszról van-e szó, a történelemből ismert végeredmény felől nézve mindenesetre kevésbé nyitott, mint Segismundo esetében. Tábori válasza paradox, méltó a bájos gúnyolódóhoz és rosszcsont provokátorhoz. Az elfuserált giccsfestő korai végzetét mazochista szeretetével feltartóztatni próbáló Slomo Herzl nem érhet célt: a székrekedéssel küszködő, kefebajszossá stuccolt mitugrászt Halál asszony viszi magával, de nem áldozatnak (annak „a lehető legközépszerűbb"), hanem tettesnek, mert tévedhetetlenül felismeri benne a „hintáslegény és a fojtogatóangyal természet adta tehetségét".

A Nemzeti Színház stúdiójában Rába Roland a szó legnemesebb értelmében darabszerűtlen előadást - buffonádát, kabarét, cirkuszt, revüt - rendezett, hasonlót, mint korábban egy másik nem-darabból, a finn Pánikból. A díszlet és a jelmez (Daróczi Sándor) éppúgy jóféle panel - például vurstlikartonok kivágott kerek lyukakkal a fejnek -, mint a diákszínházi játékstílus. Makranczi Zalán mint „istent" játszó Lobkowitz, Mészáros Piroska mint szent szüzet játszó pornó-Gretchen, Gerlits Réka és László Attila mint a jövő rémképeit idéző csirke-holokauszt demonstrátorai szertelenül komoly játékosok. Törőcsik Mari mint gúnyoros-cinikus Halál asszony - és szolgája, Földi Ádám - elragadóan fanyar revü-sztár. Mátyássy Bence mint Hitler fürge chaplini clown (anélkül, hogy utánozná a Mestert), az ugrifüles kis görcsöt laza könnyedséggel megjelenítő marionett. És a professzionálisan felnőtt diákkabaré fölött Sinkó László bámulatos Herzlje trónol a maga szarkasztikus kommentátori énjével, fölényes mindentudásával, megsajnáló-megbocsátó bölcsességével, amiben „több ezer éves" beszédkényszer, rezignáció és önirónia sűrűsödik Igazi színbűvészet.

Rába Roland a Katonából jön, Kovács Dániel oda tart. Jó iskola. Egyikük kinőtt belőle, másikuk most nő bele - de mindketten új, a „szabályos" kereteket szétfeszítő színházi nyelvet beszélnek.

Élet és Irodalom, 2010. február 12.