Herczog Noémi: Kutyavonítás zongorahangon
Leonyid Andrejev: Kutyakeringő - kritika
A darab pedig voltaképp a Bűn és bűnhődés kereszteződése a modern Hamlettel, az Ivanovval.
Mi van, ha nem a majmoktól, hanem a kutyáktól származunk? A kettő között nincs is lényegi különbség: egyik állatot sem kötik hagyományos erkölcsök, saját boldogulásukért nyugodtan félredobhatják a morált. Ha pedig pórázuk erősebb fél kezébe kerül, még mindig lemehetnek kutyába, és pitizhetnek. Vagy vonyíthatnak fájdalmukban. Ez a nyüszítés a Kutyakeringő alaphangja, és akár fülsértően is hangozhatna. De miként a költők feladata, hogy sóhajaik szép muzsikaként hagyják el ajkukat (Kierkegaard), úgy Gothár Péter is zenévé lényegíti a folytonos jajveszékelést. Hol egy zongorahúr remeg meg, hol ajtó csapódik be, máskor egy toppantás vagy zuhanás felerősített hangja beszél: kutyavonítás helyett ezek a tört dallamok adják az előadás zeneiségét, általuk a fájdalmat muzsikának halljuk.
A Kamra idei első bemutatójának szerzője Leonyid Andrejev. Bár itthon ritkán játsszák (ráadásul ez a darab ősbemutató), mégis könnyen ismerősökre találhat a Katona repertoárján, lévén Gorkij és Csehov kortársa. A darab pedig voltaképp a Bűn és bűnhődés kereszteződése a modern Hamlettel, az Ivanovval. A szereplők merényletet terveznek a többiek ellen („ember embernek kutyája"), megannyi Raszkolnyikov fontolgat gyilkosságot, lopást, hamisítást vagy egyéb csalást, hogy kiderüljön róla: tehetségesebb és felsőbbrendű a többinél. De a megvalósítás mindegyik esetben várat magára, s így a legtöbb fontos merény kifordul medriből. Karl Tiele (Keresztes Tamás) a bátyját, Heinrichet (Mészáros Béla) ölné meg, utóbbi lopni készül, míg Fjoklusa (Kocsis Gergely) búcsúlevelet hamisít: mindannyian a pénzre hajtanak, hogy legalább valami látszólagos céljuk legyen.
Megpróbálják egymást térdre, kutyasorba kényszeríteni: Karl egy tízezresért néptáncot rittyent Jordán Adél Jelizavetájának, holott az előbb öngyújtójával még ő pitiztette a rágyújtani akaró Fjoklusát. Hajduk Károly, a többiek közül értelmével kiragyogó inas pedig még ugatni is hajlandó egy meglengetett bankjegyért. A legfőbb kígyóbűvölés, avagy medve-, pardon, kutyatáncoltatás azonban Heinrich zongorajátéka, a Kutyakeringő: ekkor Fjoklusa és Pelsőczy Réka Boldog Zsenyája kutyatáncot jár zongoraszóra. Utóbbi a Bűn és bűnhődés jólelkű kurtizánjának, Szonyának alakmása. Zsenya kalapja, rajta díszként egy kalitkába zárt madárral (jelmez: Bujdosó Nóra), szépen utal viselőjére. Pelsőczy Réka pedig rikoltó nevetésével egy rikítóan összeválogatott mezei virágcsokor. Zsenya jellegzetes beszédmódjának regisztere (lásd például: „az jó, az egészség - az makk") szintén eredetivé teszi karakterét - ez Tompa Andrea szellemes fordításának és Ungár Júlia dramaturgnak köszönhető.
A szereplők pedig csak beszélnek és beszélnek, s ha ez nem is raszkolnyikovi önelemzést jelent, de azért gyötrődést: a felejtést, öncsalást és sok-sok italt. Heinrich szobája a szereplők börtöne, erre utalnak a nagy, rácsos ablakok, amelyek két oldalról szegélyezik a Kamra játékterét. Gothár Péter rendezésének ismét fontos „építőanyaga" a központi látvány, amely ezúttal egy csíkszínpad. Itt örök éjszaka honol, melynek feketesége az álmatlan szereplőkben tükröződik (hűen Andrejev drámájához). Ezt a gyászt mindössze a puncs termoszának rózsaszínje színesíti, ami felejtést és megnyugvást ígér. Ez a fajta részegség nem Jerofejev vagy Petri ivásesztétikája. Az előadásban az ital - a darabbal ellentétben - nem válik több szintű metaforává, de jelen van mint folyamatos pótcselekvés és egyértelmű utalás a menekülésre. A rendezés nem konfrontál a szereplők tragédiáival, nem csap arcul, radikalizmus helyett viszont helyenként finom elemeltség dominál. A fekete szoba pedig nem változik, Heinrich sosem rendezi be Jelizavetával füstbement esküvője után. Akár Dickens Szép reményekében Miss Havisham, aki titkos szobájában érintetlenül őrizgeti molyrágta esküvői ruháját - épp így reked meg Heinrich is miután elolvassa menyasszonya visszalépő levelét. Mint mikor egy haláleset pillanatában megállítják az órát, többé nem változtat semmit szobáján, és ő sem lép tovább.
Az Ivanovból ismert hangok (huhogó bagoly, elpattant hegedűhúr) a szereplők belsőjének, vonyító kutyalétüknek kísérteties kivetülései. Ez a kutyavonyítás mégsem alakul mindig zenévé. A társas magányt (hiszen Fjoklusával úgy lehet beszélni, mintha egyedül lenne az ember) valódi monológok szakítják meg, melyek - szemben a zongora felstilizált kutyavonításával - többnyire elidegenítetten eldarált szövegek. Gothár szerint az önvallomás nem természetesen fakad a lélekből, és nem fejezhető ki beszéddel, hanem bevallottan próbálkozó színészek olyan szövegmondása, amely nem fedi el, hogy a szereplők áriázni szeretnének, de nem tudnak.
Kocsis Gergely Fjoklusa szerepében rongyos és állítólag büdös férfit alakít, ravaszdi együgyűsége remek. Keresztes Tamás Karlja a már tőle ismert típust, a vékony, szikár fasisztát jeleníti meg - ismét kiválóan. Jordán Adél „kedv, remények, Lillák" hátán röpül tova, arisztokratikus és vibráló jelenség. Mészáros Béla nagyszerű a főszerepben, Heinrichjének naiv, kispolgári álarcán mindvégig átcsillog az intelligencia. Maga a megdöbbenés, amikor Jelizaveta levelét elolvasva, puffanva hátra esik, ebben a hátrahőkölésben egy csapásra száznyolcvan fokos fordulatot vesz a kedélyes, egyszerű gondolkodása a polgári lét szépségeiről. Végül - Ivanovhoz méltóan - szabályszerűen, ahogy jó hivatalnokhoz illik, felépíti az öngyilkosságát. Amelyből aztán éppen a legbutább, Fjoklusa húz hasznot. Így ez a kutya viszi el a koncot.
Kérdés: van értelme? Mit tud kezdeni vele?
Szinhaz.net, 2009. november 8.