Mészáros Tamás: Egyek a felelőtlenségben

William Shakespeare: Julius Caesar - kritika

AJulius Caesart politikai modelldrámaként szokás játszani. Mert a cselekmé­nye durván arról szól, hogy mindazok, akik meg akarják szabadítani Rómát a potenciális egyeduralkodótól, végül is csak káoszt idéznek elő, meg polgárháború t, melynek eredményeként megint csak a császárság előtt nyitnak utat. Ez a Shakes­peare-mű tehát olyankor tűnik igazán időszerűnek, amikor a társadalmi-politikai viszonyokat afféle »csöbörből vödörbe" közérzet lengi be, amikor a színházi néző vagy megélte már egy rendszerváltozás minden bizonytalanságát, vagy éppen attól tart, hogy meg kell majd élnie. Mindazonáltal láttam már olyan külföldi előadást is — a nemzetközi mezőnyben színházi rendezőként is kultivált lengyel filmes, Krzysztof Zanussi jegyezte a nyolcvanas évek elején Milánóban —, amely semmi egyebet nem akart, mint arra figyelmeztetni, hogy a politikai gyilkosságok nem vezetnek sehová. S habár ez a mondandó meglehetősen szerény, adott helyzetben nem volt minden aktualitás híján.

Zsámbéki Gábor most a Katona József Színházban azonban jól érzékelhetően óvakodik attól, hogy bármiféle kézenfekvő allúzió lehetőségével élve „forsriftosam” megfeleltesse a Julius Caesar világát a miénknek. Hiszen túl egyszerű, túl vulgáris utalások kínálkoznak: itt és most ebből a drámából olyan politikai parabolát lehetne gyártani, amelyben a szereplők akár a közélet némely ismert figurájának hasonmásaiként is megjelenhetnének. S legyünk őszinték: amikor helyet fogla­lunk a Katona zsöllyéiben, majd mindannyian hajlamosak vagyunk valami ilyes-mit várni az előadástól. Hiába, egy agyonpolitizált világ „rétegközönségeként” nézzük itt a játékot, és a közvetlen ráismerés élményére vágyunk.

A rendező ezt nem tagadja meg tőlünk — de arra törekszik, hogy más szinten, a fogalmazás bonyolultabb igényével tegyen eleget alighanem differenciálatlanabb mohóságunknak. Zsámbéki sem a látványban, sem az alakokban nem akar olcsó „ismerősséget”; az előbbit időtlenné stilizálja, az utóbbiakban a karakterek ön-azonosságát és összetettségét keresi.

Talán érdemes mindenekelőtt a színpadképpel foglalkozni; Antal Csaba díszlete ugyanis ez egyszer ártalmára van az előadásnak. Hatalmas, fehér lepedőivel — amelyek egyébként teljesen feleslegesen mászkálnak a térben — mintegy sterili­zálja a színészi létezés közegét. Olyannyira jellegteleníti a színpadot, hogy ajátszók egyszerűen nem tudnak kapcsolatot teremteni a térrel — ez a jelenség csak akkor javul valamelyest, amikor a második részben a díszlet másik meghatározó eleme, egy valódi téglaféleségből összerótt fal, darabjaira omolva, végre érzékletesebbé teszi a környezetet. De még a romokon is ott kísért a melléjük rendelt drapériák semlegessége, elvontsága; a vizualitást tehát mindvégig felemásság és stílustörés jellemzi, s feltehető, hogy ez jobban megnehezíti mind a színészek, mind a nézők „szituáltságát”, mint gondolnánk.

A játék mindennek ellenére életteli és „dialektikus”. Zsámbéki sem Caesart, sem az összeesküvőket nem hajlandó kényelmesen egyértelműsíteni — Jordán Tamás nem az az ellenszenves zsarnok, akit evidens megölni; hiúságában is formátum, sőt gyanítható, hogy államférfiként állhatatosabb, tehetségesebb gyil­kosainál. Szereti persze, ha hízelegnek neki, Antonius pitizése egyáltalán nincs ellenére, és jó érzékkel tart Cassius gyomorbajos szikárságától. Ennek a Caesarnak elsősorban azért kell meghalnia, mert azok, akik megölik, valamennyien az ő halála révén akarnak felnőni saját magukhoz, illetve ahhoz a valakihez, akinek hinni, látni szeretnék magukat.

Az összeesküvők palettája — indíttatásukat tekintve — rendkívül változatos. A személyes bosszútól a szimpla irigységig terjed a motívumskála, de mindannyian honmentő pózokban tetszelegnek. Zsámbéki a gyilkosság jelenetét a lehető legki-ábrándítóbbra rendezi: semmi történelmies fennköltség, semmi republikánus emelkedettség; egy minduntalan meg-megtorpanó, végül felajzott hentesekként a döfölő indulatban egymásra licitáló gyávák falkája veti rá magát arra az emberre, aki a halálában aztán mindenképp fölébük nő.

Ez az egyszerre alattomos és barbár késelés rendezői mestermunka; ki-ki a maga habitusával vesz részt a véres csoportmunkában, a tolakodó mészárlás képe egyénekre bontott jellemrajzokból és a közösen gerjesztett hebehurgya rituáléból áll össze. Amilyen kétségbeejtően kiábrándító és dilettáns az egész, olyannyira értelmetlen és hiábavaló is. Ebben a tettben mindenki valamilyen szerepet alakít, politikacsinálót játszik, és a legszörnyűbb, ahogyan maga Brutus is elhiszi, hogy a tisztesség nevében keni a karját könyékig Caesar vérével. Máté Gábor úgy vállalja ezt a gusztustalan hivalkodást, mint akinek az ízlésével ugyan nem egyezik, amit művel, de a megmentett nép érdekében nem riad vissza még a közönséges színpadiasságtól sem. Brutus, az erényesség szobra már itt a történelem balekja-ként jelenik meg; amikor a többiek arról szavalnak, miként idézik majd fel dicső tettüket az eljövendő nemzedékek, legalább Brutusnak át kellene éreznie e históriai nagyralátás megvesztegető ostobaságát. Máté Brutusa azonban a doktri­ner értelmiségi korlátoltságával és életidegenségével mindvégig maga is belelovall-ja magát az áldozatos honfi szerepébe, anélkül, hogy meg tudná akadályozni az összeomlást. A pusztítás nem azonos a politikai akarattal — pusztítani a csőcselék is képes.

Nem véletlen, hogy Caesar meggyilkolása kísértetiesen rímel Zsámbéki színpa­dán a fékevesztett, állandóan átmanipulált plebs lincselő garázdálkodására: Cinnát, a költőt majd ugyanazzal a kéjes mentalitással verik agyon, mintegy „véletlenszerűen”, mint amivel Caesarra támadtak az ő koncepciózus patrí­ciusai.

Cassiust szüntelenül öngerjesztő gyűlölködése, másokat is hathatósan uszító szenvedélye csak addig működteti, ameddig meghal az az ember, akinek a sikerét nem bírta elviselni. Ez a Cassius még csak nem is a hatalmat akarja — fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Kár, hogy Benedek Miklós egysíkúbb, emelkedett hanghordozása ellenére is monotonabb, mechanikusabb a kelleténél a szerep-ben; Cassius átéltebb, önnön szuggesztiójának őszintébben kiszolgáltatott figura. A vendég Mácsai Pál is kissé külsőségesen, mondhatni „technikásan” mutatja meg Antonius szervilizmusát, taktikus szenvtelenségét, kérlelhetetlen helyzetfelismerő képességét, de az ábrázolat pontos: ez a gyakorlatias, számító demagóg — aki egyébként érzelmeiben csakugyan kötődik Caesarhoz — a folya­matban már sem több, sem kevesebb erkölcsi értéket nem képvisel, mint „idea-lista” ellenfelei.

Éppen, mert Zsámbéki drámafelfogása nem a történet úgynevezett aktuális megfejtésével foglalkozik, nem a konkrét cselekményt akarja idevonatkoztatni, az előadás belső formája, szerkezete nem „adja ki magát” oly hálásan; mindvégig sajátja valami fedett, tartózkodó „vonalvezetés” — s ettől a produkció oly-kor nehézkesnek hat. Holott csak elmélyed a karakterek összeműködésének rajzolatában.

Ebben aJulius Caesarban nem Filippinél történik meg az összeomlás, és nem csupán Brutus meg Cassius méretik meg. Az előadás világképében nincsenek győztesek. Amit a szereplők elszabadítanak, afölött nem tudnak uralkodni, amit véghezvísznek, annak a következményeivel nem számolnak. Élők és holtak egyek a felelőtlenségben.

1994. március